Így lettem én szörnyeteg - Novella

Szintén egy novellaíró versenyre készült, de sajnos a blogot a verseny lezárása előtt megszüntették. 
Eddig ez a személyes kedvencem :)
Mi a ti véleményetek róla?

Nicole, Rose és én már óvoda óta elválaszthatatlan hármast alkottunk. Általában a szürke egérkék szerepét aggatták ránk a suliban, s a gimiben is. Noha már harmadévesek voltunk, szinte senki sem tudott a létezésünkről. Mi több; a környezetünkben senki, még a szüleink, testvéreink sem fordítottak ránk túl sok figyelmet, de az legalább (aligha, de) több volt a semminél.

Hogy mivel érdemeltük ki? Jó kérdés. De nem nagyon foglalkoztunk vele. Ami volt, elmúlt, inkább a jelenre koncentráltunk.

Már-már megszokott volt, hogy minden hétvégén egymásnál alszunk, sőt, néha egy egész hétig vendégeskedtünk Nicole lakásában, a Gilbert rezidencián. Egyikünk családja sem élt fényűző életet, mégsem nélkülöztünk soha semmit. Kivéve a bandázást, a bulikat, egy szóval a közösségi életet.

- Ez így nem mehet tovább! - fakadt ki Rose az egyik mozizós estén, amit a változatosság kedvéért náluk töltöttünk.

- Ezt mire érted? – néztem fel a magazinból, amit épp elmélyülten lapozgattam.

- Arra, hogy tulajdonképpen csupán egymásra számíthatunk! Arra, hogy Senkik vagyunk! – válaszolt hevesen, miközben az ágyról felpattanva leverte a popcorn-os tálat, kibomlott a haja, és a szemüvege is lecsúszott az orra hegyére. Vörös tincsei egyemként omlottak a hátára.

A szerencsétlenül járt barátnőnkön jót mosolygott az imént belépő Nicole, aki épp szőke sörényét fogta össze egy tekintélyes kontyba.

- Ez mind igaz- bólintott a szöszi lány – de nem tehetünk semmit!

- Dehogynem! Képesek vagyunk rá!- ellenkezett a pápaszemes vörös hajú.

- És mit, elárulnád? Tudtommal mindenki tesz a létezésünkre, akinek egyáltalán eljutott az agyáig- közöltem a tényeket.

- Hallottatok a tízezerszeres napról? – kérdezte önelégülten, mire Nicole és én nemet intettünk a fejünkkel- Azon a napon ennyiszer nagyobb az esélye, hogy teljesül a kívánságod. Ez a nap február 22.

- Az holnap lesz!- kaptam észbe.

- És ez még nem minden! – folytatta – mert a ma született emberek különleges erővel bírnak, és Bloody Mary is aktívabb.

- Ne! – vágta rá Nicky – Bloody Mary-t ne!

- Azt ne mond, hogy így akarod leélni az egész életedet!- állt fel Nicole elé Rose.

- Nem, de…

- Akkor meg mitől félsz? Ennél már nincs lejjebb! – győzködte szüntelenül Rose.

- ÉS mit kéne tennünk? – kérdeztem, de tudtam, hogy meg fogom bánni – folytasd.

- Ma pontban éjfélkor- zendített rá vörös barátnőnk- a tükör elé állunk. Elmondjuk háromszor fennhangon B. M. nevét, mire ő megjelenik. Ha pontosak vagyunk, és szerencsénk van; ő is kiszúr minket, nem lehet probléma!

- Mi az, hogy kiszúr minket?- aggodalmaskodott Nicky, de Rose leintette.

- Teljesíti egy kívánságunkat. Nem többet, s nem is kevesebbet. Pontosan egyet- mutatott körbe fenntartott mutatóujjával a szobán- És a kiszúrás jelen értelemben annyit tesz, hogy nem ítéli el a szándékainkat, méltónak talál erre, arra, csak a szokásos.

- Tehát nem biztos a siker- mondtam keserűen.

- Semmi sem az. Na? Belevágunk?- nézett ránk azokkal az óriási kék szemeivel.

- Hát jó – adtam be magam, s kezem Rose kinyújtott jobb kézfejére.

- Nicole?

- Nem is tudom…

- Figyi, Nicky! Nincs mit veszítenünk! – noszogattam, mire odasétált, és rátette tenyerét az én kezemre.

- Hajrá!- mosolygott bíztatóan.

A pillanatnyi lelkesedést hamar bizonytalanság váltotta fel, amint egyre közeledett a 12 óra.

- Lassan készülődnünk kéne – szólt bizonytalanul Rose.

- Már te sem tűnsz túl magabiztosnak – állapítottam meg.

- Amy, innen már nincs visszaút!

- Tudom. Most vagy soha. Vagy egy év múlva- tettem hozzá a tőlem megszokott fárasztó megjegyzésemet.

- Ez nem vicces – szólt közbe Nicole.

- Jó, értem! De én is ideges vagyok! És…

- Hé! – szakított félbe Rose – 11, 58 van.

- Megyünk – válaszoltunk kórusban.

A sötét szoba már helyettünk is megteremtette a kellően baljós hangulatot. Gondosan előkészített és kifogástalan alakban elhelyezett gyertyák sokasága világította meg gyéren a szobát. A kandallóban már kialudt a tűz, s csupán némi hamu pislákolt. A nappali másik felén a falhoz tolva kapott helyet a családi nagyóra. Régi, faragott tokkal és korához méltó, zengő hanggal. A kandallóval szemközt volt a tükör, a házban az egyetlen.

Libasorban mentünk ki a szobába, én voltam középen. Éppen akkor, amikor az óra mutatója elérte az 59-es számot, elhelyezkedtünk a tükör előtt. Bal oldalon Nicole, jobb oldalon Rose állt, jómagam pedig a  tükörrel szemben.

Szívem a torkomban dobogott, ahogy az óra rázendített a tizenkét kondításra. Egy gyors pillantást vetettünk egymásra, majd kezünkkel összekapaszkodtunk, s lehunyt szemekkel elkezdtük skandálni a rettegett nevet és az előre megbeszélt szöveget.

- Bloody Mary, kérünk téged, halld meg kérésünket! Bloody Mary, kérünk téged, halld meg kérésünket! Bloody Mary, kérünk téged, halld meg kérésünket! – majd csönd.

Hangtalanul vártuk, mi fog történni, de pár másodpercig úgy tűnt, sikertelen a kísérletünk. Nicole nagy levegőt véve szólni készült, de a hirtelen feltámadó erős szél elhallgattatta. Rémült pillantásokat váltottunk egymással, mintha csak azt kérdeznénk; Mi ez az egész?

A szél eloltotta a gyertyáinkat, de a tükörben mér ugyanúgy ragyogtak. Majd egy ember jelent meg a tükör másik oldalán, pontosan velünk szemben. Szakadozott, régi ruhát viselt, és 20 centivel a föld felett lebegett. Haja csapzott volt, koromfekete tincsei jobban kiemelték holt-fakó bőrét és üreges, vérben fürdő szemeit. Szája akár a gyász, s a belőle áradó hang is túlviláginak volt mondható.

- Miért szólítottatok? – kérdezte végigmérve bennünket, majd a szótlan pillanatokat követően hozzátette – Csak nem kívánságotok lenne?

- Valami olyasmi – törtem meg remegő hanggal a lélegzet visszafojtó csendet.

- És mi lenne az?- zengte kíséreties hangon.

- Mi… - kezdte Rose.

- Mi csak sze… - próbálkozott Nicole.

- Mi csak szeretnénk… szeretnénk – bátorkodtam.

- Szeretnénk különlegesek lenni – fejezte be Rose.

- Különlegesek? Hm... Ím, legyen – szólt, majd felemelte két karját, s belehátrált a saját árnyékába elfújva a tükörgyertyák lángjait, felélesztve ezzel a valóságban lévő párjaikat.

Nem hagyott mást hátra, csak borzongást és rettegést. Félelmet és bizonytalanságot. Miután eltűnt, percekig mozdulatlanul álltunk ledermedve a tükör előtt. Még szinte lélegezni sem mertünk. Amikor aztán átléptünk a kritikus ponton, gyanakodva indultunk meg Rose szobája felé. Némán huppantunk le a saját alvóalkalmatosságainkra, és csak néztünk magunk elé.

- És most mi lesz? - bukott ki belőlem – mert, hogy ezt nem csinálhatjuk örökké, az is biztos!

- Mégis mit csinálhatnánk? – szólt megvetően Nicole – én ezt sem akartam! Ebbe is ti rángattatok bele.

- És mi bajod lett tőle, azon kívül, hogy talán kicsit megijedtél?- szállt be Rose is.

- Még semmi. De várd csak ki a reggelt.

- Süket duma! – legyintettem – inkább aludnunk kéne már.

Helyeslő bólogatások mellett lekapcsoltuk a világítást, és bebújtunk a takaró alá vagy a hálózsákba, és hagytuk, hogy az álom leragasztott szemünket tovavigye egy másik, békésebb univerzumba, hova a rettegés és a félelem nem találhat utat.

Reggel kómásan keltünk. Még javában dörzsölgettük a szemeinket, amikor Rose hangjában nem kevés gúnnyal megszólalt;

- Látod, Nicky? Élünk.

És valóban dobogott a testünkben a szív és folyt ereinkben a vér. Képesek voltunk lélegezni és érzékelni a külvilági ingereket. Minden kétséget kizáróan éltünk.

- Amy! Amy, a hajad! – kezdett el felém mutogatni hirtelen Nicole.

Ijedten kaptam a fejemhez, de azt még sűrű barna sörény borította. Biztos, ami biztos felkeltem, hogy a kinti tükörben jobban szemügyre vehessem a hajkoronámat. A szoba ajtajából még visszafordultam, hogy megnyugtassam rémült barátnőmet, de bennem is megfagyott a vér.

- Amy jól vagy? Amy Marrigold, kérlek, válaszolj – bíztatott Rose, akin még nem volt rajta a szemüvege, így nem láthatta azt, amit én.

Vörös tincsei közt egy tekintélyes égszínkék tincs világított, mint ahogy Nicole élénk szőke hajában egy smaragdzöld árnyalat tette ezt. 

Riadtan fordultam ki a nappaliban lévő egyetlen tükörhöz, ahol megpillantottam a gesztenyebarna loboncaim között rikító skarlátvörös hajszálaimat. A lélegzetem is elakadt ennek látványától.

- Na oké. Ez szívás – állapítottam meg a tükörre meredve a kirívó színű tincsemet szorongatva.

- Szívás? – fakadt ki Nicole – ez több mint szívás! Oh, basszus! Megyek, megpróbálom eltüntetni. Rose, ugye kölcsönadod a festéklemosót?

- Persze – válaszolt a lány – de le merem fogadni, hogy nem használ – szomorodott el.

- Mi?! – fordultunk egyszerre a kedvvesztett barátnőnk felé.

- Sajnálom. Az én hibám az egész, én rángattalak bele titeket. Nem kellett volna.

Bűnbánó vallomása után sarkon fordult, s elsétált. Vörös hajában a zöld árnyalat felhívó jelleggel hatott. Nicole és én meglepetten néztünk össze, mielőtt mi magunk is visszavonultunk Rose szobájába.

Az elkövetkezendő napokat otthon, a szobámba zárkózva töltöttem. Testvérem nem volt, a szüleim pedig nem nagyon tiszteltek meg a figyelmükkel, szóval nem volt nagy kihívás. Három nappal az ominózus este után csörrent meg először a telefonom. Nicole hangját hallottam a vonal végéről.

- Szia Amy.

- Szia Nicky!

- Beszélhetünk?

- Persze…

- Találkoznunk kéne. Minél hamarabb, és mindhármunknak.

- Jó. Ma délután a kávézóban?

- Ott leszek. Hívom Rose-t is. Szia! – búcsúzott, majd lerakta.

Tanácstalanul meredtem a mobiltelefonomra, ami lassan elfeketült. Fejemet fogva baktattam be a szobámba, ahol a szekrényhez oldalazva az ágyra dobáltam az aznapi szettemet. Félszeg pillantást vetettem a tükörképemre, s mintha még meg kéne lepődnöm, most is kikerekedett a szemem a karmazsinvörös szín láttára.

De más is volt a tükörben. A szobám falára futó alak árnyéka vetült, de mire megfordultam már sehol sem volt semmi. Továbbá az egész szobát vöröses köd lengte be – de csakis a tükörben.

Próbáltam úgy viselkedni, mintha minden rendben menne. Az utcán lófráló emberek nagy valószínűséggel bolondnak néztek a paranoiámmal. Ugyan kapucnival eltakartam árulkodó tincsemet, mégis furcsa, zavaros hangok áradtak felém a fejük felől. A gondolataikat hallottam?

A kávézóba érve rögtön a törzshelyünkre indultam, ahol már két csuklyás lány várt rám. Amint leültem, a pincérnő mosolyogva oldalazott oda hozzánk.

- Mit kértek lányok? – kérdezte bájos hangon.

- Talán megkóstolnám azt a mangó-koktélt – hallottam a fejemben az itallapot böngésző Nicole hangját. A szemem kikerekedett, a lélegzetem is elállt. Lehetetlen.

- Én kérek egy… - kezdte a szöszi lány.

- Mangó-koktélt – fejezetem be kábultan.

- Wow! Honnan tudtad? – kérdezte félszeg szemekkel, és Rose is hasonló arckifejezéssel nézett rám.

- Mintha megbolondult volna… Áh, csak rémeket látok! És a szokásos eperturmix mindig bejött, miért választanék mást? – csendült a fejemben lévő… valami ezúttal vörös hajú barátnőm hangján.

- Én a szokásos… - hallottam immár a valódi, mellettem ülő lány szájából.

- Eperturmixot – vágtam rá, amire döbbent szempárok válaszoltak – én pedig egy vaníliás-meglepetést kérek.

- Azonnal hozom – fordult el a konyha felé a kiszolgáló.

- Ezt hogy csináltad? – támadott le rögtön Rose.

- Nem tudom… Egyszerűen hallottam a fejemben, amire gondoltok – vontam vállat.

- Én is sok fura dolgot tapasztalok. Például az a nő, az ablaknál – mutatatott a nevezett irányba, Nicky mire mind odanéztünk – El fogja ejteni a poharát, és a felpattanó szilánk megkarcolja a pulton lévő szöveget.

- Badarság – legyintett Rose, mire a szőke lány a tipikus „na figyelj csak!” pillantásával válaszolt. Rá sem hederítve fordult rögtön hozzám – Most mit gondolok?

- Nem mindig tudom. Csak ha magamba fordulok, és megszólal a hang a fejemben- válaszoltam.

Többet nem beszélgettünk, mert a nő Nicole jóslatából felállt, és elindult a pult felé. Már majdnem oda is ért, amikor hitetlenkedő pillantást éreztem a tarkómon, Rose-tól. Már az üres poharak számára kirakott tálca felé nyújtotta a kezében lévő üvegcsészét, mikor az kicsúszott hosszúra manikűrözött ujjai közül. Éles szilánkok repültek mindenfelé, így ránk is. Ijedtemben magam elé kaptam a kezem, és meglepetten tapasztaltam, hogy az üvegcserepek, mint a falról, úgy pattantak vissza a kinyújtott karjaimtól úgy egy méterre, egyenesen neki a pultnak. Az azon lévő szöveget karcolások tarkították meg az iménti incidens miatt, s én újabb magyarázkodással kellett, hogy előálljak a barátnőim számára.

Furcsa érzés kerített hatalmába akárhányszor Rose-zal beszéltem. Hitetlen volt és bizalmatlan, ráadásul áradt belőle az irigység és a negatív energia. Nem tudom megmagyarázni miért, de kezdett zavarni a jelenléte. Pontosabban a stílusa. A lénye.

Vegyes érzelmekkel telve indultam el a suliba. Ott nem rejtegethettem a tincsemet sem sapkával, sem kapucnival, sem sállal, sem semmivel, a tanárok úgyis levetetnék velem. Normális farmerben és egy divatos felsőben indulta útnak – februárra nem méltón, mégis egész jó idő volt.

Az utcán engem bámuló emberek sokasága meglepett, zavart is, de az utánam forduló fiúk szerencsétlen esései már kicsit sem. Az iskolaudvarra fordulva sosem tapasztalt figyelmet kaptam Az évfolyamtársaim részéről. Különösen az osztálytársam, David viselkedett velem kissé furcsán.

Napokba telt megszokni a népszerűséget. Már megismertek az utcán, leszólítottak, köszöntek nekem. Felemelő érzés volt. De voltak árnyoldalai is. Például a furcsa jelenségek még mindig nem lankadtak.

Este a gépem előtt ülve böngésztem az interneten, amikor David rám írt. Nem kicsit meglepett, de elkezdtem vele beszélgetni. Egészen belemerültünk a témába, amikor a mobiltelefonom rezgése riasztott meg. SMS jött Rose-tól, amiben a következő állt; „Állj a tükör elé. Most! Nem fogsz hinni a szemednek!”

Nagyot néztem az üzenet szövegére, de a székemből nem láttam különösnek a tükröt – a vörös ködtől eltekintve. Azért barátnőm kérésének eleget téve felálltam, és a szekrényem mellé sétáltam, ahol is farkasszemet nézhettem saját tükörképemmel. Pár pillanatig nem láttam semmi furcsát.

Majd elkezdtek halványodni a vonalaim. Kis idő múlva már úgy néztem ki, mint anno Bloody Mary. Belegondolni is szörnyű volt, hogy azon az estén változott meg az életem. A halványulás után teljesen eltűnt a képmásom, sőt még a szobám tükörképe is. Csupán a vörös köd maradt meg.

Az üres karmazsinpiros űrben alakok kezdtek derengeni. Először egy, majd a másik is. Ledermedve vártam, mi lesz ebből. Nem emberek voltak. Az egyik kék, a másik zöld színű. Mint a lányok tincsei. De… nem! Az lehetetlen!

Az alatt a pár nap alatt nagyon sok mindenre mondtam, hogy lehetetlen, s mégis megtörténtek, igazak voltak. S ez is…

Rose és Nicole képét láttam magam előtt a saját színeikben, az én vörös ködömben. De ha ez még nem lett volna elég! Hirtelen arra gondoltam, bárcsak a kezemben lehetne a mobilom, hogy felhívjam őket, igaz-e, vagy csak megbolondultam.

Amint megfordultam, hogy az asztalomhoz sétáljak, a telefonom nem volt rajta. A tenyeremben éreztem valami hideget, és rápillantva a mobiltelefonom feketéllett benne. Az ütő is megállt bennem. Rosszabb már úgysem lehet alapon még egyszer kipróbáltam.

Ó, bárcsak a kezemen lehetne a kabala karkötőm – mondtam magamban. Nem hittem a sikerben, hisz az említett karkötőt még azon a nyáron elhagytam. Újabb hideg érzés után a csuklómon láthattam a vízbe veszett ezüst karláncot. Ez már több volt a soknál!

Tárcsázni kezdtem Rose számát. A tükör béli képén a lány keze a fejéhez emelkedett abban a pillanatban, amikor felvette a telefont.

- Szia! Láttam, hogy hívsz! – köszönt.

- Úgy érted… ez most teljesen komoly?! – nyögtem ki.

- Úgy – nevetett – Figyi holnap találkozzunk suli után Nicole-ék lakásában!

- Ott leszek! De miért nem a suliban beszéljük meg?

- Gyakorlatin leszek.

- Értem. Akkor… szia.

- Szia, Amy! – szólt, s azzal lecsapta a telefont.

Másnap negyedik órám matek volt. Az akkori anyagot épp értettem, nem kellett magyarázni rajta sok dolgot. Egyes padok voltak, így nem ült mellettem senki, akit szórakoztathattam volna. Unottan dőltem hátra, amikor valami a hátamnak csapódott. Dühösen fordítottam hátra a fejem, de csupán a földön heverő papírgalacsint láttam, amit valaki hozzám vágott.

Kíváncsian hajtogattam szét. Remegős kézírás volt, nem ismertem fel és aláírást sem találtam. Csak egy rövid szövegből állt az üzenet; enne kedved velem ebédelni?

Számba harapva fojtottam el izgatott kis sikolyomat. De ki akarna pont velem ebédelni? Hátrafordultam, hogy megtudjam a levelezős kedvű ember kilétét, és David kérdő tekintetébe ütköztem.

- Te voltál? – tátogtam alig hallható hangokkal, mire a fiú bizonytalan bólintása mellett megszólalt a fejemben a lágy hangja.

- Igen, én. És a válasz? Ugye nem utasítja el. Az akkora égés lenne, főleg, hogy annyira népszerű mostanság…

Fejemet forgatva néztem vissza a levélre, melyre rövid választ körmöltem, majd amikor a tanár nem figyelt, fél kézzel dobtam hátra, s a fiú nindzsa módjára kapta el a galacsint. Arcán apró mosoly suhant át, mint akkor is, amikor az óra végét jelző csengőt meghallva a nagy örömben a padon felejtette a lapot, amelyen egy tömör, mégis sokat mondó válasz állt; Persze, szívesen! ^.^

A folyosón ráérősen sétáltam az ebédlő felé, s már messziről hallottam a még mindig félénk David gondolatait, félelmeit. Egészen a büféig nem mert megszólítani, csak némán követett.

- Öhm... Amanda…

 - Á, szia David! Nem is vettelek észre.

- Ja, nem vagyok valami feltűnő jelenség. Ellentétben veled.

- Ne túlozz – néztem rá humorosan szúrós szemekkel.

- Nem én! Ezért is lepődtem meg, hogy belementél az ebédbe.

- Mi okom lett volna azt mondani, hogy nem ebédelek veled?

- Mert mondjuk nem lógnál ilyen lúzerekkel, mint én… - sütötte le szemeit.

- Ne beszélj ekkora hülyeségeket!

- Oké…

- Oh, ott jön Nicole. Nem bánod, ha ő is velünk tart?

- Nem. Csak nyugodtan.

- Biztos? – vontam fel a szemöldököm.

- Amy! Nyugi!

- Oké. Hé, Nicky! Ide gyere! – intettem az ebédlő másik felén álldogáló lánynak, mire az étteremben ülő összes ember felénk nézett, majd össze is súgtak, amint észrevették mellettem Davidet.

- Szia Amy! David!

- Milyen eddig a napod? –érdeklődtem.

- Elment. Bebuktam a biológia tesztet bebuktam.

- Miért? – kérdezte a fiú.

- Mert a fotoszintézisről szóló esszémet is elrontottam, és a növények besorolási táblázatába is belekavarodtam.

- Ezért nem járok én bioszra – mondtam az ételemet piszkálgatva.

Mivel a menzai koszt egyenesen ehetetlen volt, és a többiek még javában fogyasztották az otthonról hozott ételeket, mérhetetlen nagy unalom tört rám. Csak úgy heccből elkezdtem mozgatni az ujjamat Nicky kólás dobozára koncentrálva.

A fém üdítős doboz pedig a mozgását követve kezdett táncolni az asztalon. Eleinte még csak jobbra-balra döntögettem, majd megfeledkezve Nicole, de főleg David jelenlétéről a dobozt a levegő emeltem, és ott is mindenféle cifra ívet írtam le vele.

Hirtelen erős marok ragadta meg a csuklómat, s a meglepetéstől leejtettem a dobozt. Oldalra fordulva David szigorú szemébe ütköztem.

- Ezt itt nem kéne – sziszegte fogai között.

Dermedten meredtem sugárzó kék tekintetébe. Oké, hogy igaza volt, de a legtöbb emberre ilyenkor haragudnék. Rá valahogy nem tudtam… Mást éreztem, mintsem dühöt vagy haragot. valami meleget a szívem táján…

Szinte sokkolva engedtem le a kezem, és zilálva bámultam magam elé.

- Kémián találkozunk – hallottam magam mellől David nyers hangját, majd a fiú felállt és elviharzott. Ugyan nem néztem senkire és nem is koncentráltam, mégis hallottam a megvető gondolatokat, éreztem az elítélő tekinteteket a hátamon.

A kémia laborba lépve rögtön Davidet kezdtem keresni. Meg is találtam, és szerencsére még nem talált magának kísérleti partnert arra az órára.

- Szabad ez a hely? – kérdeztem mellé érve.

- Neked nem – válaszolta nyers gúnnyal a hangjában.

- Helyes – huppantam le mellé.

- Kopj le!

- Beszélnünk kell, David!

Lassan fordította felém az arcát, nevetségesen ügyelve, hogy az arckifejezése ne változzon meg közben.

- Ugyan miről?

- Tudod te azt jól – suttogtam, majd a tanár besétált a terembe – de nem itt kéne ezt megbeszélnünk.

- Jó napot mindenkinek! – köszönt zengő hangon a középidős fehér köpenyes kémiatanár, kinek fekete haján izzadságcseppek és kísérleti robbanások maradványai gyöngyöztek – A mai napot ismét kísérlettel kezdjük.

A tanár csak magyarázott, magyarázott és magyarázott, de az én agyamig nem jutottak el a szavai. Némán néztem, ahogy David a gázégő ölé helyezi a lombikot, amiben furcsa színű folyadék kezdett melegedni. Mintha valamit mondott is volna, talán épp nekem, de én azt sem vettem figyelembe.

Csupán néztem a folyadékot, ami lassan felforrt, s egyre jobban és hevesebben kezdett bugyogni, míg egy robbanásszerű hang térített magamhoz. A lombik teljes tartalma a detonáció erejével irányult felém, de nem ért el. Mintha valami láthatatlan fal vett volna körül, ami megvédett a tűzforró, s egyébként maró hatású anyagtól.

- Jól vagy? – kiáltott rám David – szóltam, hogy vedd le a gázról, amint felforrt!

- Bocsi én…

- Marrigold, az orvosiba, gyorsan!

- De tanár úr én jól vagyok! – tiltakoztam.

- Nincs vita! David kísérd el, de igyekezzetek. Ez a vegyület Ph 2-es!

- De… - kezdtem újra.

- Indulj! – kiabált rám, mire én kénytelen-kelletlen, de elindultam az iskolai nővér szobája felé.

Mikor már a folyosón jártam, s a nyomomban loholó David is kilépett már a terem ajtaján, a kémiatanár csupán akkor vette észre, hogy a robbanás nyomai egy félkörben megszűnnek. Abban a félkörben, amiben én ültem. Mégis szó nélkül, homlokát ráncolva sétált vissza a katedrára.

Az orvosiban is megállapították, hogy némi ijedségen kívül nincs semmi bajom, de aznapra vége volt számomra a tanításnak. Hazaérve felhívtam Rose-t, és beszámoltam neki az aznap történtekről. Miután meghallgatott, egyszerű utasításokat adott. Álljak a tükör elé, és várjak. Nem tudtam mire vélni, ugyanis utána rögtön lecsapta a telefont, így hát megettem, amire kért.

A vörös ködben most egyetlen, zöld alak jelent meg, aki egyenesen a tükörhöz sétált, s a szó szoros értelmében átnyúlt azon, kezembe helyezve egy levelet. Majd a Rose-hoz méltó félszeg mosollyal elbúcsúzott.

Kikerekedett szemekkel olvastam el az üzenetet, ami számomra nem tartalmazott semmiféle új információt, csupán annyit, hogy a suli utáni találkozóban David is részt vesz majd. Annyiban hagytam a dolgot, hogy csupán a képességeit próbálgatta.

Emiatt nem hibáztattam, hisz én is hasonlókra használtam a hirtelen jött szabadidőt. Mozgattam a tárgyakat, s az utcán jövő-menő emberek gondolataiban olvastam.

Majd amikor hármat ütött az óra összeszedtem a holmimat és elindultam Nicky otthona felé. Semmi furcsára nem gondoltam, hona tudtam, hogy ezt a délutánt sem ússzuk meg természetfeletti dolgok nélkül.

A verandán állva szemügyre vettem a tájékot – hát erre mondják, hogy kertváros. Nagy meglepetésemre David nyitott ajtót. Mind a hárman a nappaliba ültünk le. Mivel már késő volt letagadni, a fiút is beavattuk a dolgokba, méghozzá kellő részletességgel. Nem nézett minket idiótának, nem röhögött rajtunk. Egyszerűen tudomásul vette a dolgokat, és megpróbált épeszű maradni.

Fél ötkor Rose hiánya volt a legszembetűnőbb, de amikor üzenetet írtunk neki, csupán annyit írt, „Érkezem”, Nem tudtuk mire vélni, egészen addig, míg az előszobában lévő tükör kék-köd örvényében zöld alak jelent meg.

- Ne! Rose ez nem biztonságos! – hajtogattam, noha tudtam, hogy felesleges. Amit Rose a fejébe vesz, azt megteszi.

- Mire készül? - kérdezte David.

 - Átjön a tükrön – válaszoltam komoran, amire kérdő pillantások válaszoltak – ma átadott nekem egy üzenetet a tükrön keresztül, és most azt hiszi, hogy közlekedésre is használhatja. De téved!

- Mi lesz vele? – tanakodott Nicole, de már rögtön tudta a választ.

És Rose csak rendíthetetlenül és a Nicky-től átvett „na most figyelj” nézésével haladt előre. A keze kinyúlt az üvegből, s szép lassan, nagy levegőt véve a feje is előbukkant a kavargó színes füstből.

- Mondtam, hogy minden rendben lesz! – mosolygott, amikor apró ugrással landolt az előszobai padlón.

Fellélegezhettünk volna, de nem tettük. A tapasztalat bizonyította, hogy nem minden sima ügy, ami elsőre annak látszik. És igazunk lett.

A vörös hajú lány arcára hamar odafagyott a mosoly, s arca is kifehéredett. Lába földbe gyökerezett, s arccal előre bukott a földre. Hörgő hangot hallatva rándult görcsbe egész teste, mígnem leálltak az életfunkció. Végleg. Hogy honnan tudtam? A hajában lévő égszínkék tincs hirtelen hófehérré vált.

Arcáról foszlani kezdett a bőr, s egész teste omladozott. A végén nem maradt más belőle, csupán egy görcsbe rándult csontváz, mely tehetetlenül omlott a padlóra.

Rémült sikításokat fojtottunk el, de én nem lepődtem meg. Aki nem Bloody Mary szabályai szerint játszik, az csúnyán megfizet érte.

A következő napokban hárman próbáltuk megfejteni, mivé lettünk.

- Szóval kizárhatjuk a boszorkányt és a sámánt – tanakodott Nicky.

- Külső változás nincs, tehát repül a sellő, gnóm, törpe, troll és egyéb verzió. De tündér még lehet.

- B.M. pont tündérré változtatna minket? – kérdeztem hitetlenkedve – de valami nem mondtam el.

- Miről lenne szó? – szólt a lány.

- Hát… Az utóbbi időben nem bírtam Rose-t. És… azt kívántam, bárcsak a meggondolatlansága vinné a sírba.

- Így lett – állapította meg David – úgy véled, ennek köze lehetett…

- Nem tudom!

- Ez hátborzongató – mondta Nicole, de csak a gondolataiban folytatta – ő ölhette meg Rose-t?

Ahányszor elkezdtük ezt a témát, mindannyiszor ugyanoda lyukadtunk ki; a fekete mágia teremtett minket.

Továbbá erősebbnek érzetem a kötődésemet Davidhez. Nem tudtam megmagyarázni, de tőle egy ölelés többet jelentett nekem bármi másnál. Egyik délután óriási elhatározásra jutottam; bevallom neki, hogy szeretem. Mert már nekem is nyilvánvalóvá vált, hogy mit érzek a fiú iránt. Semmihez nem fogható, megababonáz, és érte bármire képes lennék.

Jó ideje én is birtokoltam a jövőbe látás képességét, így tudtam, délután hatkor Davidet a parkban találom, a padon, a fa alatt, ami már a székhelyünkké vált. Szeretett kijönni ide, és nézegetni a hattyúkat. Mit mondhatnék; romantikus lélek volt.

Meg akartam lepni, így felmásztam a fára. Ott vártam, mire megérkezett. Épp le akartam ugrani, mikor meghallottam valaki ismerős gondolatait. Nicole? De vajon mit keres itt?

- Szia David! – köszönt rá.

- Szia cica! – üdvözölte David is, majd két puszit nyomott az arcára.

 Cica?! És puszi?! Dermedten ültem a faágon, és zokogásban törtem ki. Hangtalanul folytak a könnyeim, egészen naplementéig. A szerelmes párocska közben madarat etetett, nézte az eget, és elmélyülten enyelegett. De én csak vártam.

Mikor eljött a megfelelő pillanat, és David egy kis időre egyedül hagyta Nicole-t, én az arcomra száradt könnyekkel elindultam felé. Rémült tekintettel fordult hátra, tudta, mi fog következni. Teste a földre rogyott, szeme segélykérőn meredt rám.

- Miért? – nyögte kínjában.

Leguggoltam mellé, s suttogva válaszoltam, kárörvendő mosollyal, ismét könnyezve.

- Elvetted tőlem az egyetlen személyt, aki boldoggá tudott volna tenni. Tudom, hogy ti viszont ott voltatok egymásnak. De ne aggódj – egyenesedtem fel -, a kis szerelmedről is gondoskodom.

Málló arca szánakozó és gyilkos pillantás keverékét tükrözte, míg szövetei végleg elporladtak. Csontjai az alig pár tíz centis magasságból, ahová a görcs rántotta őket, a földre hullva ezernyi aprós szilánkra törtek, amiket a szél könnyedén fújt el. Ez utolsó jelentnél viszont már volt egy külső szemlélődő is.

- Te voltál? – kérdezte David – Te ölted meg Rose-t is? Igazam van?!

- Igen – válaszoltam nemes egyszerűséggel – de akkor még nem tudtam, mire vagyok képes.

- Szörnyeteg vagy!

- Lehetséges. De tudod, egy szörnyetegnek is van szíve!

- Neked nincs! Akkor képtelen lennél ilyet tenni!

- Épp a szívem miatt tettem. Ugyanis nálad volt – néztem rá szomorúan – vagyis van. De összetörted, amikor megláttalak Nicky-vel.

- Mi közöd van neked ahhoz, hogy mi csinálok én Nicole-lal?

- Ma este a fán ültem. Tudtam, hogy ide fogsz jönni, egy ideje én is látok, ahogy Nicky látott. Meg akartalak lepni.

- Szívtelen dög vagy – sziszegte.

- Csak hallgass végig. Meg akartalak lepni. Ma akartam neked elmondani valamit.

- Én nem akarok tőled hallani semmit- fordult el tőlem.

Én visszarántottam, s a földre fektettem a puszta tekintetemmel. Ő nem démon volt. Nem érdemelt kínoktól átitatott halált. Ehelyett gyors, és fájdalommentes véget jutattam neki.

- Szerettelek – suttogtam, amikor feje üveges tekintettel hullt a park kövére.

Ekkor már tudtam, igaza volt. Szörnyeteg vagyok. Egy ilyen lény, mint én nem érdemli meg, hogy az emberek világában éljen. Tükröt kerestem, s a víz tükörsima felszíne épp megfelelt. A sima felületre fektettem a kezem, ami feketén kezdett örvényleni.

Magabiztosan ugrottam bele a koromszín lyukba, ami alattam kezdett tátongani. A helyiségben, ahová érkeztem, úgy látszott, mintha a falból léptem volna elő. Bloody Mary elégedett mosollyal fogadott.

- Hát eljöttél.

- Mit tehettem volna mást? Hisz démonná tettél, igazam van?

- Te akartál különleges lenni. Csatlakozz, kérlek – mutatott a háta mögött lévő kisebb seregnyi emberre-démonra.

- Valamit nem értek.

- Mit? – kérdezte készségesen.

- Itt mindenkinek karmazsinpiros tincs van a hajában. Úgy, mint nekem.

- A vörös tincs a démonok ismertetőjegye.

- De Rose és Nicole hajában más színű volt.

- Azért, mert ők még arra sem voltak méltók, hogy démonok legyenek. Az egyik túl gyenge volt, a szőke. A másik meg egyszerűen nem volt démoni.

- Csupán kissé népszerűbbek akartunk lenni. Sosem hittem volna, hogy ez lesz. De, most már mindegy. Megtörtént, nincs visszaút. Démon lettem.

- Méghozzá az egyik legígéretesebb. Tudom, hogy nem nagyon szabadna ilyet mondanom, de büszke vagyok a legfrissebb teremtésemre, vagyis rád, kedveském – azzal átkarolt, s bevezetett a többi magamfajta szörnyeteg közé.

Belegondolva csupán azért, mert nem voltunk népszerűek, sőt észrevehetőek sem, s nem értékeltük, amink már megvolt, vagyis a valódi barátokat, az juttatott ide. Így lettem én áruló, így lettem én gyilkos, így lettem én szörnyeteg…