Nálatok hányadik helyre elég?
Aligha lehetne olyan embert találni, akinek kiskorában ne mondták volna
korholásképp; „Ha rossz leszel, a pokolba jutsz!”
A legtöbben hagyják elsiklani a fülük mellett, s meg sem fordul a
fejükben, hogy talán meg is történhet. Mert így lehet. Velem megtörtént!
***
Bizonyára mindenki elmélázott már a gondolaton, hogy hogyan is néz ki
ez a rettegett hely. Az általános elképzelés lávafolyam mellet robotoló,
korbácsos ördögök által űzött és kínzott embersereget jelent mélyen a föld
alatt.
Bennem más kép élt. Számomra nem létezett ilyesfajta értelemben a
„pokol” kifejezés. Az én szótáramban az a világ, amiben élünk, na, az volt a
pokoli hely!
Világi életemben imádtam a szabályokat – megszegni, természetesen.
Sokszor megkaptam, hogy a túlvilágon nem számíthatok megváltásra. Ugyan… nekem
bármi megteszi, ami kijuttat innen.
Tizenhat évesen meguntam a világ minden szennyét. Lehunytam a szemem, s
hagytam, hogy a bánat erőt vegyen rajtam, hogy könnyek áztassák az arcom.
Hagytam, hogy magával húzzon a rengeteg bűn, amit életem során elkövettem,
magával a semmibe. Hagytam, hogy a szemeim üvegessé váljanak, s a szívem
megszűnjön dobogni, a lélegzetem elakadjon. Hagytam, hogy itt maradjon minden
és mindenki, ami pokollá tette ezt a világot. Itt – nélkülem.
Meghaltam. Nem öngyilkosság miatt, de önszántamból. Furcsa érzés volt,
hogy nincs többé testem. Ha lettek volna karjaim, magamba kapaszkodtam volna.
Ha lett volna szemem, lecsuktam volna. De feleslegesnek bizonyult minden ilyen,
vagy ehhez hasonló próbálkozás. Alaktalan lény voltam csupán.
Elképzelésem sem volt, merre tartok. Csak sodródtam a semmibe, halálom
pillanatától. Körülöttem lángnyelvek emésztették a földet, mégis fáztam. Kedvem
lett volna beléjük sétálni, hiszen nem égethettem volna meg semmimet.
.jpg)
Majd hirtelen kavarogni kezdett a tűz, s lassan folyékonnyá vált. Az
örvénylettel együtt elkezdtem formálódni én is – a lángok a részeimmé váltak.
Újjá teremtettem a tűz által.
Majd földet értem. Ahhoz képest, hogy megfoghatatlan, behatárolhatatlan
teremtmény voltam, eléggé fájt a landolásom. A talaj, amire érkeztem zord volt,
érdes, kemény és porózusan száraz.
Nyögve fordultam a hátamra, hogy szemügyre vegyem a tájat, de bár ne
tettem volna. Végeláthatatlan mélységű hasadék legalján feküdtem egy tágas
vájatban. Hajamat az arcomból kisöpörve kezdtem el az üreg legfelső pontja után
kutatni a szememmel, de hamar beleszédültem. A repedés hosszan elhúzódott, majd
valahol a távoli semmiben összeszűkült. Mindezt rétegek alkották, melyek
ritmusosan váltogatták egymást a felszín felé közeledve.
Megunva a fetrengést megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magam, de ez
csak nagy nehézségek árán sikerült. Mögöttem kárörömtől fűtött nevetések
harsantak. Hátra akartam pillantani, hogy meglássam a röhögő emberek arcát, de
a mellettem ácsorgó félig kopasz ember megszólított. Bal szemén monoklit
hordott, melyhez kicsit sem illett a fehér inasi inge és otromba fekete
nadrágja, hogy a koromszín lakkcipőt már ne is említsem. Kezében egy
keménylapos mappát tartott, melyre egy lista (?) volt csíptetve. A jobb kezén
hószín rongy pihent, míg ujjai közt töltőtollat markolt.
- Üdv a Pokolban, Miss Almer! – köszöntött helyére igazítva monokliját
– Vagy szólítsam a keresztnevén, Abagail? Parancsol törölközőt?
- Igen, köszönöm – mondtam, mert rettenetesen izzadtam, majd bosszúsan
hozzátettem – Abbey vagyok.
- Persze, persze – vágta rá, nem is figyelve a mondandómra, miközben a
fehér anyagdarabot a fejemre dobta – láttam, megpróbált körülnézni.
- Igen. Ugye nem baj? – kérdeztem epésen, miközben a ronggyal óvatosan
törölgetni kezdtem az izzadságtól gyöngyös testemet. Ekkor tűnt fel, hogy a
bőröm barnás árnyalatú, mintha a nap barnított volna, a szokásos farmer és
átlagos póló párosítása helyett könnyed ruha terítette tagjaimat.
- Ami azt illeti, Abagail…
- Abbey – vágtam közbe, de a férfi nem zavartatta magát.
- Igenis baj. Itt a pokolban szabályok vannak.
- Remek – forgattam meg a szemeimet. Szabályok?! Na ne! És még
körülnéznem sem szabadott?!
- Héj, Masen! – kiáltott oda az imént még röhögcsélő srácok vezéregyénisége
– Ki az az újonc a lábaidnál?
- Áhh, Mr. Flame! Pont magára van szükségem! Jöjjön csak ide!
- Mi? Hogy én? Nem, nem Masen… - tiltakozott, mire egész bandája újból
hahotázni kezdett.
- De. Most – Masen hangja erősnek és határozottnak tűnt – Maga pedig a
fiatalúrral fog menni, megértette?
- Még mit nem – néztem másfelé.
- Na, idefigyeljen, Miss! – kiáltott rám a férfi, s a hangja egyszeribe
magváltozott. Rémülten kaptam vissza arcára a tekintetem. Mély, zengő
basszusához illő, keménynek tetsző ember tekintetébe ütköztem – Ajánlom, hogy
jól viselkedjen, különben az élete olyan lesz, ami méltó lesz ehhez a helyhez.
- Ki… Ki maga? – kérdeztem dadogva.
- Az én nevem Masen Sirett, és saját kezűleg irányítom ezt a romhalmazt
már nagyon-nagyon rég óta. Sok néven vagyok ismert, ezek közül is a „Sátán” a
legelterjedtebb. Flame! Ideér még ma? – kérdezte az időközben közelebb osont
fiúhoz.
- Igyekezz, Caleb, vár az új csajod! - szólt utána az egyik haverja,
amit Mr. Sirett igencsak nem nézett jó szemmel. A zuhanásom alatt velem tartó
lángok újra felcsaptak, s magukba emésztették a fiút. Majd amilyen hirtelen
jöttek, olyan hirtelen tűntek el, csupán halovány fekete foltot hagyva a
repedésekkel tarkított talajon.
- Végre, hogy ideért Mr. Flame! Kérem, mutassa meg a kisasszonynak az
új otthonát- zengte, miközben a karján varázslatos módon új törölköző jelent
meg, noha én az enyémet még a kezemben szorongattam.
Szememet lesütve hagytam, hogy Masen felállítson, s nekilökjön Caleb
testének. A fiú megfogta a vállam, s durván taszigálni kezdett az egyik járat
felé. Félúton hangos zúgás támadt a mögöttünk lévő szakadékból, majd pár
pillanat múlva még izzó testű férfi csapódott a földbe.
- Te is így érkeztél – súgta a fülembe Caleb.
- Üdv a Pokolban, Mr. Lambrick! – hallottam búcsúzóan Masen újra
úriemberhez méltó hangját, amitől kerülgetni kezdett a hányinger.
Egy szűk repedésszerű folyosóhoz vezetett, ahol gyengédebben bánt
velem. Valahogy úgy éreztem, nem akar durva lenni, de Masen megköveteli.
- Ki vagy te? Vagyis inkább mi
vagy te? – kérdeztem passzívan.
- Ördög. Démon. Halálangyal. Ami jobban tetszik – felelte könnyelműen –
A nevem pedig Caleb Flame.
- Mióta vagy itt?
- Úgy 2500 – 3000 éve… de ki számolja?
- A világ melyik pontján éltél? Mármint fent. Vagy hát…
- Nem tudod pontosan, hol vagyunk. Ez normális – felelte, majd
halkabban folytatta – nem árulhatom el, hogy honnan jöttem, ki voltam.
- És én mi vagyok?
- Te jelenleg egy Luciferi Angyal vagy.
- Micsoda? – kérdeztem, immár teljes nyugalommal. Nem volt bennem düh,
félelem vagy idegesség meg pláne.
- Akik ide kerülnek, általában okkal kerülnek ide. Mindenki megkapja
ezt a címet, majd jó néhány „vizsgálaton” esik keresztül. Nem-e hibernáció,
Angyal, született Démon, vagy egyebek. Én ez utóbbiba tartoztam. Neked is
megvan rá az esélyed, sugárzik belőled az utálat.
- Ezt bóknak veszem - tekintettem félszegen a fiúra, akinek a szája
féloldalas mosolyra húzódott.
Időközben az alagút végére értünk, ahol kör alakú nyílás tátongott.
- Még lejjebb kell menni? Na ne!
- Első próba. Ha itt elporladsz, az azt jelenti, hogy Angyal vagy.
Lehetsz száműzött, vagy Bukott, de akár olyan is, aki saját szántadból jöttél
ide. Itt nincs kegyelem az angyalok számára – mondta, majd elkezdett oldalazni
a nyílás kb. 10 centis peremén – te ne gyere – tette hozzá.
- Oké. De hogy érted azt, hogy elporladnék?
- Kint már láttad, hogy működik, amikor Marcus semmivé lett. Ezzel
száműzzük a lelkeket vagy a Semmibe, vagy a Vizek Kertjébe. Egyik sem jó, de a
Kert biztonságosabb – magyarázta, miközben átért a szakadék másik felére- Most
a fogadószinten vagyunk. Találkozzunk odalent.
- Hogy?
- Ugorj – szólt, majd elrugaszkodott.
Pár pillanat múlva semmivé lett, s a már jól ismert lángok csaptak fel
a szakadék egész szélességében, eltűntetve vizslató tekintetem elől a fiút. Nem
kicsit megijedtem, s kikerekedett szemekkel bámultam a lángoló mélységet. Jobb
ötletem nem lévén mégis beledőltem a nyílásba.
Szélsebesen zuhantam közelebb a föld középpontja felé, miközben
lángnyelvek kezdték csiklandozni a testemet. Ezúttal hamar vége lett az
utazásnak, s csodával határos módon talpra érkeztem.
- Őszintén meglepett volna, ha ezt nem éled túl – mosolygott a tőlem
alig pár méterre álldogáló Caleb.
- Caleb! Izzik a tested! – szóltam rá a riadtan, miután tudatosult
bennem; az én tagjaim épségben vannak, s nem emészti őket vérvörös parazsak
ezrede.
- Valóban – állapította meg halálos nyugalommal – Rég jártam idelent, ez
biztos valami mellékhatás.
- És én még azt hittem, hogy itt egyszerűen belöknek a „selejt”
szekcióba, és egy örökkévalóságig hagynak szenvedni. Erre itt ez a sok
hercehurca!
- Nyugi. Nem olyan sok. Különben is; lesz még időd szenvedni, ha
annyira akarsz, messze van még a világvége.
Minden erőmmel egy eszes visszavágáson agyaltam, de csak nem sikerült
kitalálnom semmit. Ezért hát szótlanul indultam meg a fiú után. Váratlanul
hátrafordult, s vádlón a szemembe nézett.
- Te.
- Igen? – bámultam rá vissza boci szemekkel.
- Nem lehet! – mondta, majd hátrafordult, s elrohant.
- Caleb! – kiáltottam, majd utána iramodtam.
Sajnos hamar eltévedtem a megannyi folyosó és repedés között, amiből a
vörös sziklák rejtekében volt egy pár. Bosszúsan fordultam be az egyik járatba,
ami lökve taszított el magától.
- Mi a… ?
Kezemet óvatosan közelítettem réshez. Nem tudtam, mire számítsak. Egy
bizonyos pont után selymes anyagba ért a kezem, majd egyre mélyebbre és
mélyebbre nyelte el a kellemesen simogató közeg. Mosolyogva nyúltam beljebb,
már majdnem a könyökömig nyelt el.
Nem tudom, milyen erő vezérelt, de összeszorítottam az öklömet, ami a
falon belül helyezkedett. A közvetlen környezete robbanásszerűen kapott lángra,
a fal pedig papírként foszlott semmivé. A láthatatlan válaszfal égésével együtt
a további lángcsóvák is szertefoszlottak, amint elégették a megfoghatatlan
védelmet. De mi lehetett az, amit ennyire védeni kell?
Teljes magabiztossággal lépkedtem egyre mélyebbre a fokozatosan táguló
járatban. Amikor már a két métert is elérte az átmérője, furcsa dologra lettem
figyelmes. A repedések falát néhol korom fedte. Égések nyoma. Talán itt
porlasztották el a démonságra nem méltó Luciferi Angyalokat? Ahogy a
hamukupacok nőtte és sűrűsödtek, úgy ölték ki belőlem az utolsó csepp bátorságot
is.
A hosszú, kanyargós út végén fényt pillantottam meg. Futásnak eredtem,
mert én naiv, azt hittem, hogy a Pokolban is azt jelenti a pislákoló fényesség,
mint az élők világában; a reményt. Hatalmasat tévedtem.
Újabb közel kör alakú nyílás tátongott alattam, noha ez alig volt
mélyebb 2-3 méternél. Viszont ezt vékony üveglap fedte, alatta pedig
paradicsomi környezet uralkodott.
Négykézlábra ereszkedve próbáltam közelebb kerülni a csodához, hogy
legalább megszemlélhessem. Lent tengerpartot véltem felfedezni, barna tincseim
fátyla mögül pedig függőágy és néhány ízletes, hűsítő koktél mosolygott vissza
rám a pálmafák tövéből.
Kezemmel karcolást éreztem az üveglapon. Ráfektettem a tenyeremet, s
egy erőteljes nyomással lángba borítottam az üvegre karcolt szöveget; Ne lépj rá, ha kedves az életed!, s a
pár másodperces üzenet ismét láthatatlan lett.
„Remek”- gondoltam magamban – „Nekem sosem volt az”
Óvatosan felálltam, és araszolni kezdtem a közepe felé. A ruhám alól
újra meg újra előbukkant a csupasz lábam, amivel félénken érintettem az egyre
vékonyodó üveget. Pontosan a kör origójában álltam, amikor futó léptek zaja
csapta meg a fülem.
- Abbey? Itt vagy?
- Caleb? – kérdeztem, pont akkor, amikor a fiú loholó alakja jelent meg
a folyosó végén. Apró mosoly jelent meg az arcán, majd visszaváltozott jeges
rémületté.
- Abbey te mit… ? – kezdett bele, de nem értettem a végét.
Apró lépést tettem felé, amikor is a körterem teljes szélén lángok
csaptak fel. A vér is megfagyott bennem. Ha már a fagyot említem – nem kicsit
fáztam is.
- Caleb! – kiabáltam hisztérikusan – Caleb segíts.
- Hogy jutottál be ide? – kérdezte, de én egyre csak ordítottam.
Az eddigiek során is volt dolgom a tűzzel, mégsem féltem tőle. Akkor
igen. Mert a lényem nem vált semmivé, a testem nem kezdett formálódni. Emberi
létem – és külsőm – megmaradt.
- Az hogy bejutottál, megfelel a második próbának, a hibernációk előtt
ez az út láthatatlan. Viszont ez a harmadik próba helyszíne. Sziréni csábítás.
- Vigyél ki innen – üvöltöttem, mivel a tűz már karnyújtásnyi helyet
sem hagyott szabadon.
- Ez a legnehezebb része a dolognak – dőlt hátra higgadtan, noha az
előbb még rémült volt – nem tudlak.
- Tessék?!
- Ha valahogy bementél oda, ki is tudod magadat hozni – szólt, majd
elindult kifelé a sziklafolyosón.
- Kérlek! Nagyon szépen kérlek! Könyörgök! – kerestem a megfelelő
„varázsszót”, hátha hatásos lesz.
De nem volt az. A lépteit nem hallottam a tűz pattogásától, de biztos
voltam benne, hogy már messze jár. Elgondolkodtam a fiú szavain. Szirének? Ők a
vízben élnek! Reménytől telve pillantottam a lábam alá. Mi van, ha a kinti fal
is üvegből volt? Átjöttem rajta.
Térdre rogytam, majd a kezeimet is a lapra tettem. Olyan erősen
koncentráltam, mint még soha. Miközben a lángok egyre közeledtek a kezeim is
tűzbe borultak. Valaki a hátam mögött a nevemet kiáltotta, de nem érdekelt,
mert felfogtam, hogy csakis magamra számíthatok, pont úgy, mint élő koromban.
S hirtelen megtörtént a csoda; a karjaim egyre mélyebbre merültek az
üvegben, és fokozatosan a testem is ment vele. Hűs szellő csapta meg az arcom,
s nekem ennyi elég volt. Kisebb ugrással magam mögött hagytam a perzselő
lángokat, s egy kevéske zuhanás után a Paradicsomban találtam magam.
Egyből a nyugágyba ugrottam, s kezeimet a magasba emelve élveztem, hogy
a nyári nap simogatja a bőröm. Majd felpattanva a vízhez futottam, ahol egy
tekintélyes fejessel akartam megkoronázni pillanatnyi örömömet. De meglepetten
konstatáltam, hogy a tenger, a nap, a homok, de még a nyugágy is puszta
illúzió. Felpillantva Caleb aggódó és szánakozó szemeit láttam, melyekbe
könnyek gyűltek.
- Mi lesz velem? Mi fog történni? – kérdeztem a falak mögül felhangzó
morajra utalva.
- Elbuktad a próbát – válaszolta, miközben megpróbált higgadt maradni.
Sikertelenül. Az üvegtetőn (neki padlón) apró foltok jelentek meg
könnytócsáitól. Négykézlábra ereszkedve nézte, amint a víz hatalmas erővel
betört a kis ”terembe”, elárasztva ezzel mindent, engem pedig az előbb még oly
messze lévő üvegtetőnek nyomva.
Tehetetlenül ütöttem az áttetsző falat, miközben elhagyott minden
reményem. Feladtam. Amint végleg eldöntöttem, legyen vége ennek az egésznek,
süllyedni kezdtem. A víz egyre csak jött és jött én pedig a padlót elérve
bámultam tátott szájjal. De mégsem hagyhattam annyiban. Erőt véve magamon
nekilöktem magam az üvegnek, s két karomat lágyan felemelve átnyúltam az
üvegen.
Önmagamban sem hittem, amikor egy bizonyos pontot elérve szilárd padlót
érezhettem a lábaim alatt, noha Caleb izmos testének lökött a lendület. A fiú
arcán csodálat és a meglepetés alkotott furcsa keveréket.
- Sikerült – nézett rám – Tudtam!
- Ó, ne már! Itt hagytál! – ellenkeztem, de ő megfogta a kezem.
- Oké, talán nem hittem benned eléggé, de nem erre gondoltam, amikor
azt mondtam; Tudtam!
- Akkor mire? – téptem ki magam a szorításából, s elindultam a kijárat
felé. A fiú is felpattant, s úgy válaszolt.
- Te vagy az, akire már több mint 700 éve várunk - mondta. A „hír”
hallatára megtorpantam, és felkaptam a fejem. Ekkora képtelenséget még nem
hallottam. Lehetetlen…
- Ezt meg mit jelentsen?
- Nem Luciferi Angyal vagy. Még csak nem is született démon.
- Jaj, hagyj már a hülyeségeiddel! Lehozol ide, aztán elrohansz. Utánam
jössz, de veszni hagysz. Most meg azt állítod, hogy én egy olyan… nem is tudom
mi vagyok! Kicsit sem átlátszó!
- Félre érted! – kezdett magyarázkodni.
- Kétlem – hárítottam – ha le akarsz rázni, akkor mondd a szemembe. Ha
meg akarsz ölni, itt vagyok, tessék! – fordultam felé.
- Hát még mindig nem érted! – sütötte le a szemét – nem tudnálak. Alig
fél órája vagy köztünk, máris erősebb vagy valamennyinknél. Ez nem normális.
Értetlenül néztem a fiú csillogó barna szemeit, melyben némi reményt
véltem felfedezni.
- Ahhoz, hogy tisztán láss, hadd meséljek el egy történetet. A pokol
keletkezésének történetét. Az én történetemet.
- Hallgatlak – mondtam, majd leültem a peremnél egy kiugró sziklára.
- Minden még nagyon-nagyon régen kezdődött – telepedett le mellém Caleb
is – Tudod, eredetileg nem Masen volt itt az úr. Egy Caesar nevezetű ember. Ő
teljesen másképp bánt az emberekkel. Nem volt ennyi terror, meg megkülönböztető
jelzés, vizsgálat. Aki idekerült, azzal egyként bántak, emberien. Normális
„életet” kaptak, noha nem voltak olyan szükségleteik, mint az éhség, szomjúság,
fizikai fáradtság, fájdalom.
- Ez most sincs. A fájdalmat leszámítva.
- De idekerült Masen. Addig azt hittük, nincs felsőbb vezetés. Vagyunk
mi, ahogy irányítjuk ezt az egészet, és vannak a fentiek. Akit onnan
kitaszítanak, ide kerül. Az viszont eszünkbe sem jutott, hogy van nálunk
nagyobb hatalom is. Aki már életében hatalommal rendelkezik felettünk –
folytatta a fiú. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy egy ideje már többes szám első
személyben meséli a történteket – ezeket az embereket általában kiszűrjük,
észrevesszük. Így volt ez Masen estében is. Caesar nagyon jól tudta, mi
következik ilyenkor. A két vezér harcban mérte össze az erejét. Míg Caesar az
emberi, lelki javakban jeleskedett, volt szíve, mindig szeretettel fordult az
emberekhez, ahogy ők azt megérdemelték, ráadásul látnok is volt, ellenfelében
semmiféle normalitás nem volt felfedezhető. Kegyetlen volt, és kizárólag a
hatalom foglalkoztatta. Ugyanilyen szívtelen módon ölte meg Caesart és a
családját. Csupán egy árvát hagyott hátra, Caesar fiát, akit a Bukott Angyalok
rejtettek el köreikben. A mai napig nem tudja, hogy még élek – fejezte be
elcsukló hangon.
- Úgy sajnálom – húzódtam közelebb a fiúhoz, de ő eltaszított magától.
- Apám utolsó kérése az volt, hogy várjak türelmesen, mert el fog jönni
egy lány, aki majd segíteni fog rajtunk. Aki majd véget vet ennek az egésznek.
- És miből gondolod, hogy én vagyok az?
- Egyszerűen érzem. Vagyis több annál… mert amikor ott hagytalak, az
azért volt, mert eszembe jutott, hogy a Bukott Angyalok adtak egy medált –
nyúlt bele a zsebébe – amivel megtudhatok dolgokat az emberekről.
- Például miket?
- Nem fontos. De ha te az vagy, akire gondolok, akkor most…
Nem fejezte be a mondatát. Elém térdelt és a nyakamba akasztotta a
vékony szálon függő, vérvörös színű medált. Pár pillanatig nem történt semmi, s
Caleb csalódottan ült le a sarkára. De tekintete gyorsan megváltozott, s a
szomorkás pillantást hamar csillogó reménnyel teli váltotta fel. Magamra nézve
riadtan pattantam fel a szikláról. Testemet lángnyelvek vették körbe mindenhol.
Ugyan maga a jelenség nem tartott tovább húsz másodpercnél, maradandó nyomot
hagyott. Az égő szívet ábrázoló medál ugyanis eltűnt, pontosabban beleégett a
bőrömbe. A mélyen kivágott ruhában pont a legfeltűnőbb helyen, mint tetoválás
díszelgett.
Kezével gyengéden megérintette a medál nyomát, majd tenyere az arcomig
vándorolt.
- Úgy tudtam – suttogta önelégülten.
- És akkor most én ki vagyok? Vagy mi vagyok?
- A leghatalmasabb Sátán, aki valaha élt a Pokol színén.
- Én azt hittem, hogy Masen az egyedül Sátán.
- Ez csak egy rang, úgy, mint a király, vagy császár, vagy bármi ehhez
hasonló.
- És most… nekem is meg kell vele küzdenem? – kérdeztem félénken.
- Nem biztos. Egyenlőre kíváncsi vagyok, mit tesznek a fentiek, ha
megtudják, hogy megvan a valódi Sátán. Vagy nem várunk, hanem Masen elé állva
szembesítjük a kegyetlen ténnyel, hogy Caesar fia él, és megtalálta a legfőbb
Sátánt – tette hozzá – de sajnos az sincs kizárva, hogy valóban meg kell vívnod
majd vele.
- Hát ez remek – forgattam meg a szemeimet, majd elindultam a kijárat
felé.
- Hova igyekszel?
- Kissé újonc vagyok még és nem igazán tudom, mi hol van. Gondoltam
felderítem a helyet.
- Idegenvezetői segítséget elfogadsz? – kérdezte Caleb mélyen
meghajolva, amit nem bírtam ki nevetés nélkül.
Végül együtt indultunk el, s a fiú megmutatta a helyet a legsötétebb
szegletig. Volt minden, mi szem-szájnak ingere az emberek végső
megaláztatásához és kínzásához. Útközben láttam egy nőt is, aki a nemrég
elveszítette gyermeke után sírt. Akármennyire is Pokolnak hívják ezt a helyet,
némi könyörület azért szorulhatott volna Masen-be…
Épp a fogadószintre indultunk, mikor óriási erejű detonáció rázta meg a
helyet.
- Mi ez? Mi történt?
- Kinyitották a Magmát! – kapta fel a fejét a fiú.
- Ez az a Magma, amire én gondolok?
- A föld középpontjában tomboló folyékony tüzek vihara.
- Fogjuk rá.
- Ezt nem értem – szólt a fiú, miközben a falhoz oldalazott – az óta a
nap óta nem nyitották ki, amikor elégették benne az össze Angyalt. Mi
történhetett?
- Megtudták, hogy itt vagyok – pillantottam a mellkasomon díszelgő megkülönböztető
jelzésre.
- Lehet de… - már nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis az irtózatos
remegés abbamaradt, s vákuum ereje szippantott minket az eredeti célunkra – a
fogadótérbe.
- Abagail Almer! – kezdte az egyik. Szívesen kijavítottam volna a
nevemet, de jobbnak láttam hallgatni.
- Állj fel, ha Seamus hozzád beszél! – kiáltott rám egy másik, s én
félve ugyan, de felálltam.
- Hírt kaptunk róla, hogy a Szív Jegye megtalálta a valódi
Sátán-Tündért.
- Hogy mit? – A Sátán, meg Démon még oké. De Sátán-Tündér? Nee…
- Sátán-Tündér. Az égő szívek medáljának örököse. Mivel ez az ékszer
már rajtad van – mutatott rám ezúttal egy női hangú alak.
- Még nem biztos, hogy ő az, Gwen! – förmedt rá egy újabb férfi.
- Hagyjátok abba! – emelte fel a hangját az elsőként szóló – Igaza van,
Gwen. Éppen azért jöttünk, hogy ellenőrizzük.
Újabb ellenőrzés? A hideg futkosott a hátamon, ahányszor csak az
eddigiekre gondoltam.
- Nem tehetik! Ahhoz még túl fiatal! – pattant fel mellettem Caleb.
- Hallgass! Aki idekerült, már nem számít hány éves, de sosem túl
fiatal! Gwen, Andrew, vezessétek kis barátunkat a Magmához! – adta ki az
utasítást a Seamus nevezetű ember.
Na jó… az egész addigi világképem 10 perc alatt dőlt össze. A pokol,
mint maga, még elment a Sátánnal és egyebekkel. De ez a még felsőbb irányítási
duma, meg hogy én vagyok az a démoni szárnyas akármi… már túl sok volt!
A két megnevezett ember karon fogott, és úgy vonszoltak. Néha
megbotlottam a majdnem földig érő ruhámban, ám ők ezt figyelmen kívül hagyták.
Egy kissé szűk nyíláshoz vezettek, ahol elengedtek, s belöktek.
A járatot vizes fal takarta, amit én könnyedén léptem át. Amint a fal
túloldalán találtam magam, a két kísérőm is elindult. Én – jobb ötletem nem
lévén – elindultam a résben egyre beljebb. Már nem kicsit untam az itt egy
repedés, ott egy szűk járat kompozíciót.
Szerencsére ebből a résből nem lett labirintus, csupán előre vezetett
út. Egy idő után kiszélesedett a járat, s egy terjedelmes erkélyre értem. Velem
szemben emberek százai, talán ezrei álltak, s mindenki engem nézett. A kiugró
szikla olyan 3*4 méteres lehetett, és nem védte korlátként szolgáló derékig érő
kőfal, mint a másik oldalt. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, mi vár rám.
A szemben zúgolódó tömeg elcsendesedett, ahogy Seamus felemelte a
kezét, s szólni próbált.
- Abbey! – szólított meg a becenevemen – Úgy vélem tudod, mit kell
tenned.
- Azt hiszem…
- Rendben. Annyit még el kell hogy mondjak, hogy ez a próba sem lesz
másabb a többinél – mondta, miközben én félszegen Calebre pillantottam – Csupán
beugrasz a Magmába, és majd az Angyalok eldöntik, méltó vagy-e irányítani a
Poklot. Világos?
- Angyalok? – kérdeztem, mire eszembe jutottak Caleb szavai. Az óta a nap óta nem nyitották ki, amikor
elégették benne az össze Angyalt…
- Ha készen állsz, ugorj. A tömeg már izgatott – adta meg a végszót
Seamus, mire én bólintással feleltem.
És ott álltam egyedül, egy fortyogó lávatenger fölött körülbelül 100
méterre, velem szemben seregnyi ember, akik egytől egyik azt várják el tőlem,
hogy levessem magam a Magmába. De ha nem ugrok, taszítanak… ezért hát nagy
levegőt vettem, s Calebre egy utolsó búcsúpillantást vetve hátat fordítottam a
tömegnek. két karomat széttárva lassan dőlni kezdtem hátrafelé. A centrifugális
és gravitációs erő egyszerre ragadott magához.
Egyszerűen nyelt el a folyékony tűz. Éreztem, ahogy minden porcikámat
lángnyelvek égetik, s belsőm legmélyebb része is izzik a hőtől. Ha még étem
volna, ez egyet jelentett volna halállal. De mivel már nem tartoztam a dobogó
szívű felszíniek soraiba, nekem csak a kín és a fájdalom maradt.
Szárnyas emberek lelkei vettek körbe. Volt köztük idős, volt köztük
gyerek, szép, kevésbé szép, vékony, telt, fehérbőrű, színes bőrű, alacsony,
magas, egyszóval mindenféle ember. Elképzelni sem tudtam, miért kerültek ide…
odafentről.
A hőség közben egyre hatalmasabb lett, ahogy süllyedtem lefelé, a föld
középpontja felé. Végül megláttam a kráter alján valami fényeset. Nem láttam, mi
az, ugyanis a szemem már könnyezett a hőtől. Erőtlenül nyúltam utána, de már
nem értem el. Megszűnt a külvilág, s vele együtt megszűntem én is.
Köhögve, fulladozva tértem magamhoz. Kemény, poros talajon feküdtem,
akárcsak akkor, amikor megérkeztem ide. Körülöttem emberek álltak fehér
ruhában, hátukon furcsa, lepelszerű valamikkel. Kis időbe telt, míg rájöttem,
angyalok állnak körbe.
Lassan, óvakodva ültem fel, a mögöttem lévő kislány támasztotta a
hátam.
- Mi történt? – nyögtem, de csak mély hallgatást kaptam válaszként.
- Mi történt? – kiáltottam újra – valaki szóljon már valamit!
- Felszabadítottad az Angyalokat – hallottam egy gyermeki hangot magam
mögött.
- Tényleg? – néztem körbe ragyogó szemekkel.
- És megkaptad a Tűz Rózsáját – válaszolt ugyanaz a kislány.
- Az micsoda? – fordultam felé barátságosan.
- Tudod, nekünk, angyaloknak itt, a Pokolba is van egy kertünk. Egy
rész a Magmából. Ott terem egy titokzatos rózsa, a világ leggyönyörűbb növénye.
De sajnos nagyon ritka. Ezer év alatt csupán 10 szál nyílik ki. De ezeket
összegyűjtjük, és Tiarát formázunk belőlük, noha nem marad meg ilyen szépnek.
Te viszont felhoztad a Tűzkövet, mellyel igazi korona lett belőle – ért a mese
végére, és a fejemre tette a csillogó, fekete és tűzpiros színekben pompázó diadémot.
- Ezt miért én kapom? – néztem rá hálásan.
- Mert megérdemled, úrnő – tűnt ki az angyalok közül fekete ruházatával
Caesar elveszett fia.
- Caleb? – pattantam fel és rohantam oda a fiúhoz, teljesen
elfeledkezve magamról- úgy örülök, hogy látlak.
- Szintúgy – ölelt át.
- De m ez a ruha rajtam – néztem végig a tagjaimon. Hosszúra szabott,
drága selymű fekete anyag volt, vérvörös beütéssel és szürke csillámokkal.
- Ilyen ruha dukál a Sátán-Tündérnek, a Pokol Úrnőjének!
- Úgy érted…
- Igen – hallgattatott el – Sikerült!
- És Masen? Ő hol van?
- Őt a csuklyás alakok elintézték. És boldogan bízták a Pokol
irányítását egy olyan emberre, aki zokszó nélkül áldozná fel magát népéért, és
egy kőért az Angyaloknak.
- Eltúlzod!
- Én nem! – ingatta meg a fejét, majd államat maga felé fordítva
megcsókolt.
- Akkor minden olyan, mint régen volt?
- Nem. Jobb, mint volt!
Karomat széttárva és óriási lángcsóvákat előidézve köszöntettem a Pokol
lakóit, és kezdtem el uralkodásomat a Tűz Birodalmában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése