Jön a tél, avagy távozz tőlem, megfázás!

Sziasztok!

Mire észbe kapok, két hét is eltel a legutóbbi bejegyzés óta. Ennek több oka, van de nem akarom nagyon fejtegetni, így gyorsan kerítek a hetekre egy-egy indokot: beteg voltam, s pótolnom kellett. És kell is.

Lényeg a lényeg, lassan hozzánk is beköszönt a hideg idő. Ha túltettünk magunkat az októberben felkerülő karácsonyi díszeken, ideje a ruhák rétegezésére is gondolnunk. Igen, én is gyűlölöm.
Ugyan a hőmérő még bőven a 0 felett jár, a betegségek támadnak, s a rettegett téli vírusok engem még hamarabb kapnak el, mint egy átlagos embert. Így - ugyan imádom a telet, de - kénytelen vagyok a szobámba vackolódva, meleg teát szürcsölgetve átvészelni a hófehér évszakot.

Azért normál esetben nem ilyen elkeserítő a helyzet. Ha sikerül leküzdeni a torokszaggató "mumusokat", elehetőséget hada vár minket. Elég csak körbenéznünk, a fehér pelyhek belepnek mindent, az így kialakult tájképek pedig egyszerűen lélegzetelállítóak - legyünk akár egy csendes kis falucskában, akár egy városi lakótelepen. Ez már épp elég motiváló lehet a művészlelkűeknek. Hajrá hát fotósok, festők, írók, költők. Előtettek a múzsa, vagy netán egy kis ihletadó?





A sportok szerelmesei pedig szabadon kiélhetik magukat a síparadicsomok völgyében. Legyen sí, snowboard, hoki, gyors korcsolya, műkorcsolya, jégtánc, vagy bármi, aminek kedvez a hideg, a hó, vagy a befagyott tavak. Ilyenkor még az sem lehet akadály, hogy nincs időnk, kedvünk, társaságunk egy jó kis túrához, vagy síhétvégéhez az Alpokban, hisz már majd' mindenhol található műjégpálya, és/vagy sípálya. Korcsolyára, lécekre, deszkára fel, a terep a tiétek!

És elérkeztünk az édesszájúakhoz. Legyünk akár a cukor szerelmesei, akár nem, a jégpálya mellett, vagy otthon, a kanapén ülve, de még a városban sétálgatva is képes átmelengetni minket egy csésze forró ital. Itt jönnek a kedvenceink, forrócsokoládé, kakaó, minden csokis finomság - tejszínhabbal, természetesen - és kávé, ha valaki az intenzívebb aromákat kedveli. Néhány korty, és máris elviselhetőbb a zord hideg!



Ha már hideg, akkor tél. Ha már tél, akkor karácsony. Ha már karácsony, akkor előkerülnek a jól ismert, és rongyosra hallgatott számok, a valódi klasszikusok, de új számok, friss slágerek is felcsendülnek. - De ezekről majd legközelebb ;)

Ti mit szerettek csinálni télen? Van kedven sportotok a fehér évszakban? És melyik forró finomságot kedvelitek leginkább?

Az enyémet már tudjátok, én pedig a TI véleményetekre vagyok kíváncsi! :D

Puszi: Vadóckaa

Szabadidő kerestetik!

Sziasztok!

Bocsánat, hogy nem írtam, hamarabb, mindig közbe jött valami.

A naptárra nézve már november van, a suli harmadik hónapja. Innen nézve könnyebb, mintha azt mondanám, még van 7. Most nem kezdek el róla ódákat zengeni, mert ugyan iskolája válogatja, de szerintem néha mindenki eladná a lelkét az ördögnek, csakhogy egy hetet kihagyhasson.Főleg mikor 5 napra 5 témazáró van betáblázva a folyamatos röpdolgozatok és felelések mellé....
Talán kéne, de az egynapos hétvégéről sincs nagyon mit mondanom. Nekem sem tetszik a rendszer, de majd december huszonnegyedikén otthon ülve sokkal jobb érzés lesz, mintha a suliban búslakodnánk, nemde?

Itt még minden nagyon új. Nektek is, nekem is. Jogos lehetne a kérdés, hogy ha ide is ilyen ritkán írok, mikor fog megjönni a következő fejezet a Valóra Vált Álmokban? Itt jön a csavar: Nehezen tudom rávenni magam, hogy a billentyűk közé vessem magam, és leírjam a gondolataimat, tovább fűzzem a szálakat, de ha egyszer elkezdem, esetünkben egy ilyen bejegyzéssel, akkor már fék nélkül hajtok át folytatni a történetet. Nincs megállás! :)

Apropó másik blogom. Elkéne ott egy design váltás, nem gondoljátok? Már több mint egy fél éve olyan amilyen. A színek már megvannak: Pink és kék. És mivel a történetet továbbra is wolrd-ben írom, fehér lesz a szövegek háttere, hogy ne legyen gondom - mint a legutóbbi résznél - az átszínezéssel.

A bejegyzés címére visszautalva: tudom, most mindenki elfoglalt, én is. De megpróbálom megoldani, hogy ha csak pár sort is, de tudjak haladni a történettel.
Még csak egy komment érkezett, de remélem még lesz több is, ami még jobban motiválna, még jobban ösztönözne, és hamarabb kerülnének fel a részek. Jó alku? ;)

Mindenesetre én ennyi lettem volna mára, és most ismét jönne a kifogás, hogy fáradt vagyok. De az vagyok, mi tagadás.

Puszi: Vadóckaa

3...2...1... START!

Sziasztok!

Sok-sok kihagyás után azt hiszem, ma este, vagy még a hétvége folyamán (legrosszabb esetben hétfőre csúszva) el tudom indítani ezt a blogot is.

Hamar lesz friss, változó témákkal, novellákkal, tervekkel, egyebekkel. A legfontosabb része mégis az lesz, hogy megismerhettek, mint embert, megtudhatjátok, "milyen lány vagyok a maszk mögött".

Azt nem merem megígérni, hogy az itteni szóhasználat is a sztorihoz hasonló mértékben lesz változatos, de - egy rossz szokásomhoz híven - nyakatekert mondatokban azért itt sem lesz hiány ;)

Egyébként ez egy ütemezett bejegyzés lesz, mivel előbb írom meg, mielőtt a novellákat és egyebeket, pl. zenéket elrendezgetem a blogon, és nem akarom, hogy a tulajdonképpeni "útbaigazító bejegyzés" valahol a lista végén kallódjon, amikor az első látogatóim a linkre kattintanak.

Kicsit fáradt vagyok, és előre félek, meddig fog tartani, ha végzek mindazzal, amit a mai estére terveztem. Így is elmúlt negyed tizenkettő... ma már egyszer keresztülutaztam az országot, és délután négykor hajnalig a képernyőt bámuló kockának éreztem magam... De ezt a dolgot már így is elég régóta halogatom, úgyhogy ha holnap hajnalig is, de meglesz. Ebbe viszont közre játszik egy olyan opció, amit nem befolyásolhatok: A szüleim vajon meddig gondolták a gépezést, mikor rábólintottak, hogy "sokáig maradhatok"?

Számtalan terv és ötlet kavarog a fejemben, kérdés, hogy mennyit lesz energiám megvalósítani.

Nagyjából ennyi lenne legelőször, kérem a komikat, hozhattok hideget, meleget!
Ha végeztem az alapokkal úgyis egy hasonló rész fog megint következni. Hétfőn vagy kedden, de ezzel kapcsolatban nincs merszem vakon ígérni.
Így utólag bocsánat a kusza mondatokért, a rövid kis semmitmondó bejegyzésért és az összevissza infókért, de jelenleg egy zombi hozzám képest energiabomba...

Így lettem én szörnyeteg - Novella

Szintén egy novellaíró versenyre készült, de sajnos a blogot a verseny lezárása előtt megszüntették. 
Eddig ez a személyes kedvencem :)
Mi a ti véleményetek róla?

Nicole, Rose és én már óvoda óta elválaszthatatlan hármast alkottunk. Általában a szürke egérkék szerepét aggatták ránk a suliban, s a gimiben is. Noha már harmadévesek voltunk, szinte senki sem tudott a létezésünkről. Mi több; a környezetünkben senki, még a szüleink, testvéreink sem fordítottak ránk túl sok figyelmet, de az legalább (aligha, de) több volt a semminél.

Hogy mivel érdemeltük ki? Jó kérdés. De nem nagyon foglalkoztunk vele. Ami volt, elmúlt, inkább a jelenre koncentráltunk.

Már-már megszokott volt, hogy minden hétvégén egymásnál alszunk, sőt, néha egy egész hétig vendégeskedtünk Nicole lakásában, a Gilbert rezidencián. Egyikünk családja sem élt fényűző életet, mégsem nélkülöztünk soha semmit. Kivéve a bandázást, a bulikat, egy szóval a közösségi életet.

- Ez így nem mehet tovább! - fakadt ki Rose az egyik mozizós estén, amit a változatosság kedvéért náluk töltöttünk.

- Ezt mire érted? – néztem fel a magazinból, amit épp elmélyülten lapozgattam.

- Arra, hogy tulajdonképpen csupán egymásra számíthatunk! Arra, hogy Senkik vagyunk! – válaszolt hevesen, miközben az ágyról felpattanva leverte a popcorn-os tálat, kibomlott a haja, és a szemüvege is lecsúszott az orra hegyére. Vörös tincsei egyemként omlottak a hátára.

A szerencsétlenül járt barátnőnkön jót mosolygott az imént belépő Nicole, aki épp szőke sörényét fogta össze egy tekintélyes kontyba.

- Ez mind igaz- bólintott a szöszi lány – de nem tehetünk semmit!

- Dehogynem! Képesek vagyunk rá!- ellenkezett a pápaszemes vörös hajú.

- És mit, elárulnád? Tudtommal mindenki tesz a létezésünkre, akinek egyáltalán eljutott az agyáig- közöltem a tényeket.

- Hallottatok a tízezerszeres napról? – kérdezte önelégülten, mire Nicole és én nemet intettünk a fejünkkel- Azon a napon ennyiszer nagyobb az esélye, hogy teljesül a kívánságod. Ez a nap február 22.

- Az holnap lesz!- kaptam észbe.

- És ez még nem minden! – folytatta – mert a ma született emberek különleges erővel bírnak, és Bloody Mary is aktívabb.

- Ne! – vágta rá Nicky – Bloody Mary-t ne!

- Azt ne mond, hogy így akarod leélni az egész életedet!- állt fel Nicole elé Rose.

- Nem, de…

- Akkor meg mitől félsz? Ennél már nincs lejjebb! – győzködte szüntelenül Rose.

- ÉS mit kéne tennünk? – kérdeztem, de tudtam, hogy meg fogom bánni – folytasd.

- Ma pontban éjfélkor- zendített rá vörös barátnőnk- a tükör elé állunk. Elmondjuk háromszor fennhangon B. M. nevét, mire ő megjelenik. Ha pontosak vagyunk, és szerencsénk van; ő is kiszúr minket, nem lehet probléma!

- Mi az, hogy kiszúr minket?- aggodalmaskodott Nicky, de Rose leintette.

- Teljesíti egy kívánságunkat. Nem többet, s nem is kevesebbet. Pontosan egyet- mutatott körbe fenntartott mutatóujjával a szobán- És a kiszúrás jelen értelemben annyit tesz, hogy nem ítéli el a szándékainkat, méltónak talál erre, arra, csak a szokásos.

- Tehát nem biztos a siker- mondtam keserűen.

- Semmi sem az. Na? Belevágunk?- nézett ránk azokkal az óriási kék szemeivel.

- Hát jó – adtam be magam, s kezem Rose kinyújtott jobb kézfejére.

- Nicole?

- Nem is tudom…

- Figyi, Nicky! Nincs mit veszítenünk! – noszogattam, mire odasétált, és rátette tenyerét az én kezemre.

- Hajrá!- mosolygott bíztatóan.

A pillanatnyi lelkesedést hamar bizonytalanság váltotta fel, amint egyre közeledett a 12 óra.

- Lassan készülődnünk kéne – szólt bizonytalanul Rose.

- Már te sem tűnsz túl magabiztosnak – állapítottam meg.

- Amy, innen már nincs visszaút!

- Tudom. Most vagy soha. Vagy egy év múlva- tettem hozzá a tőlem megszokott fárasztó megjegyzésemet.

- Ez nem vicces – szólt közbe Nicole.

- Jó, értem! De én is ideges vagyok! És…

- Hé! – szakított félbe Rose – 11, 58 van.

- Megyünk – válaszoltunk kórusban.

A sötét szoba már helyettünk is megteremtette a kellően baljós hangulatot. Gondosan előkészített és kifogástalan alakban elhelyezett gyertyák sokasága világította meg gyéren a szobát. A kandallóban már kialudt a tűz, s csupán némi hamu pislákolt. A nappali másik felén a falhoz tolva kapott helyet a családi nagyóra. Régi, faragott tokkal és korához méltó, zengő hanggal. A kandallóval szemközt volt a tükör, a házban az egyetlen.

Libasorban mentünk ki a szobába, én voltam középen. Éppen akkor, amikor az óra mutatója elérte az 59-es számot, elhelyezkedtünk a tükör előtt. Bal oldalon Nicole, jobb oldalon Rose állt, jómagam pedig a  tükörrel szemben.

Szívem a torkomban dobogott, ahogy az óra rázendített a tizenkét kondításra. Egy gyors pillantást vetettünk egymásra, majd kezünkkel összekapaszkodtunk, s lehunyt szemekkel elkezdtük skandálni a rettegett nevet és az előre megbeszélt szöveget.

- Bloody Mary, kérünk téged, halld meg kérésünket! Bloody Mary, kérünk téged, halld meg kérésünket! Bloody Mary, kérünk téged, halld meg kérésünket! – majd csönd.

Hangtalanul vártuk, mi fog történni, de pár másodpercig úgy tűnt, sikertelen a kísérletünk. Nicole nagy levegőt véve szólni készült, de a hirtelen feltámadó erős szél elhallgattatta. Rémült pillantásokat váltottunk egymással, mintha csak azt kérdeznénk; Mi ez az egész?

A szél eloltotta a gyertyáinkat, de a tükörben mér ugyanúgy ragyogtak. Majd egy ember jelent meg a tükör másik oldalán, pontosan velünk szemben. Szakadozott, régi ruhát viselt, és 20 centivel a föld felett lebegett. Haja csapzott volt, koromfekete tincsei jobban kiemelték holt-fakó bőrét és üreges, vérben fürdő szemeit. Szája akár a gyász, s a belőle áradó hang is túlviláginak volt mondható.

- Miért szólítottatok? – kérdezte végigmérve bennünket, majd a szótlan pillanatokat követően hozzátette – Csak nem kívánságotok lenne?

- Valami olyasmi – törtem meg remegő hanggal a lélegzet visszafojtó csendet.

- És mi lenne az?- zengte kíséreties hangon.

- Mi… - kezdte Rose.

- Mi csak sze… - próbálkozott Nicole.

- Mi csak szeretnénk… szeretnénk – bátorkodtam.

- Szeretnénk különlegesek lenni – fejezte be Rose.

- Különlegesek? Hm... Ím, legyen – szólt, majd felemelte két karját, s belehátrált a saját árnyékába elfújva a tükörgyertyák lángjait, felélesztve ezzel a valóságban lévő párjaikat.

Nem hagyott mást hátra, csak borzongást és rettegést. Félelmet és bizonytalanságot. Miután eltűnt, percekig mozdulatlanul álltunk ledermedve a tükör előtt. Még szinte lélegezni sem mertünk. Amikor aztán átléptünk a kritikus ponton, gyanakodva indultunk meg Rose szobája felé. Némán huppantunk le a saját alvóalkalmatosságainkra, és csak néztünk magunk elé.

- És most mi lesz? - bukott ki belőlem – mert, hogy ezt nem csinálhatjuk örökké, az is biztos!

- Mégis mit csinálhatnánk? – szólt megvetően Nicole – én ezt sem akartam! Ebbe is ti rángattatok bele.

- És mi bajod lett tőle, azon kívül, hogy talán kicsit megijedtél?- szállt be Rose is.

- Még semmi. De várd csak ki a reggelt.

- Süket duma! – legyintettem – inkább aludnunk kéne már.

Helyeslő bólogatások mellett lekapcsoltuk a világítást, és bebújtunk a takaró alá vagy a hálózsákba, és hagytuk, hogy az álom leragasztott szemünket tovavigye egy másik, békésebb univerzumba, hova a rettegés és a félelem nem találhat utat.

Reggel kómásan keltünk. Még javában dörzsölgettük a szemeinket, amikor Rose hangjában nem kevés gúnnyal megszólalt;

- Látod, Nicky? Élünk.

És valóban dobogott a testünkben a szív és folyt ereinkben a vér. Képesek voltunk lélegezni és érzékelni a külvilági ingereket. Minden kétséget kizáróan éltünk.

- Amy! Amy, a hajad! – kezdett el felém mutogatni hirtelen Nicole.

Ijedten kaptam a fejemhez, de azt még sűrű barna sörény borította. Biztos, ami biztos felkeltem, hogy a kinti tükörben jobban szemügyre vehessem a hajkoronámat. A szoba ajtajából még visszafordultam, hogy megnyugtassam rémült barátnőmet, de bennem is megfagyott a vér.

- Amy jól vagy? Amy Marrigold, kérlek, válaszolj – bíztatott Rose, akin még nem volt rajta a szemüvege, így nem láthatta azt, amit én.

Vörös tincsei közt egy tekintélyes égszínkék tincs világított, mint ahogy Nicole élénk szőke hajában egy smaragdzöld árnyalat tette ezt. 

Riadtan fordultam ki a nappaliban lévő egyetlen tükörhöz, ahol megpillantottam a gesztenyebarna loboncaim között rikító skarlátvörös hajszálaimat. A lélegzetem is elakadt ennek látványától.

- Na oké. Ez szívás – állapítottam meg a tükörre meredve a kirívó színű tincsemet szorongatva.

- Szívás? – fakadt ki Nicole – ez több mint szívás! Oh, basszus! Megyek, megpróbálom eltüntetni. Rose, ugye kölcsönadod a festéklemosót?

- Persze – válaszolt a lány – de le merem fogadni, hogy nem használ – szomorodott el.

- Mi?! – fordultunk egyszerre a kedvvesztett barátnőnk felé.

- Sajnálom. Az én hibám az egész, én rángattalak bele titeket. Nem kellett volna.

Bűnbánó vallomása után sarkon fordult, s elsétált. Vörös hajában a zöld árnyalat felhívó jelleggel hatott. Nicole és én meglepetten néztünk össze, mielőtt mi magunk is visszavonultunk Rose szobájába.

Az elkövetkezendő napokat otthon, a szobámba zárkózva töltöttem. Testvérem nem volt, a szüleim pedig nem nagyon tiszteltek meg a figyelmükkel, szóval nem volt nagy kihívás. Három nappal az ominózus este után csörrent meg először a telefonom. Nicole hangját hallottam a vonal végéről.

- Szia Amy.

- Szia Nicky!

- Beszélhetünk?

- Persze…

- Találkoznunk kéne. Minél hamarabb, és mindhármunknak.

- Jó. Ma délután a kávézóban?

- Ott leszek. Hívom Rose-t is. Szia! – búcsúzott, majd lerakta.

Tanácstalanul meredtem a mobiltelefonomra, ami lassan elfeketült. Fejemet fogva baktattam be a szobámba, ahol a szekrényhez oldalazva az ágyra dobáltam az aznapi szettemet. Félszeg pillantást vetettem a tükörképemre, s mintha még meg kéne lepődnöm, most is kikerekedett a szemem a karmazsinvörös szín láttára.

De más is volt a tükörben. A szobám falára futó alak árnyéka vetült, de mire megfordultam már sehol sem volt semmi. Továbbá az egész szobát vöröses köd lengte be – de csakis a tükörben.

Próbáltam úgy viselkedni, mintha minden rendben menne. Az utcán lófráló emberek nagy valószínűséggel bolondnak néztek a paranoiámmal. Ugyan kapucnival eltakartam árulkodó tincsemet, mégis furcsa, zavaros hangok áradtak felém a fejük felől. A gondolataikat hallottam?

A kávézóba érve rögtön a törzshelyünkre indultam, ahol már két csuklyás lány várt rám. Amint leültem, a pincérnő mosolyogva oldalazott oda hozzánk.

- Mit kértek lányok? – kérdezte bájos hangon.

- Talán megkóstolnám azt a mangó-koktélt – hallottam a fejemben az itallapot böngésző Nicole hangját. A szemem kikerekedett, a lélegzetem is elállt. Lehetetlen.

- Én kérek egy… - kezdte a szöszi lány.

- Mangó-koktélt – fejezetem be kábultan.

- Wow! Honnan tudtad? – kérdezte félszeg szemekkel, és Rose is hasonló arckifejezéssel nézett rám.

- Mintha megbolondult volna… Áh, csak rémeket látok! És a szokásos eperturmix mindig bejött, miért választanék mást? – csendült a fejemben lévő… valami ezúttal vörös hajú barátnőm hangján.

- Én a szokásos… - hallottam immár a valódi, mellettem ülő lány szájából.

- Eperturmixot – vágtam rá, amire döbbent szempárok válaszoltak – én pedig egy vaníliás-meglepetést kérek.

- Azonnal hozom – fordult el a konyha felé a kiszolgáló.

- Ezt hogy csináltad? – támadott le rögtön Rose.

- Nem tudom… Egyszerűen hallottam a fejemben, amire gondoltok – vontam vállat.

- Én is sok fura dolgot tapasztalok. Például az a nő, az ablaknál – mutatatott a nevezett irányba, Nicky mire mind odanéztünk – El fogja ejteni a poharát, és a felpattanó szilánk megkarcolja a pulton lévő szöveget.

- Badarság – legyintett Rose, mire a szőke lány a tipikus „na figyelj csak!” pillantásával válaszolt. Rá sem hederítve fordult rögtön hozzám – Most mit gondolok?

- Nem mindig tudom. Csak ha magamba fordulok, és megszólal a hang a fejemben- válaszoltam.

Többet nem beszélgettünk, mert a nő Nicole jóslatából felállt, és elindult a pult felé. Már majdnem oda is ért, amikor hitetlenkedő pillantást éreztem a tarkómon, Rose-tól. Már az üres poharak számára kirakott tálca felé nyújtotta a kezében lévő üvegcsészét, mikor az kicsúszott hosszúra manikűrözött ujjai közül. Éles szilánkok repültek mindenfelé, így ránk is. Ijedtemben magam elé kaptam a kezem, és meglepetten tapasztaltam, hogy az üvegcserepek, mint a falról, úgy pattantak vissza a kinyújtott karjaimtól úgy egy méterre, egyenesen neki a pultnak. Az azon lévő szöveget karcolások tarkították meg az iménti incidens miatt, s én újabb magyarázkodással kellett, hogy előálljak a barátnőim számára.

Furcsa érzés kerített hatalmába akárhányszor Rose-zal beszéltem. Hitetlen volt és bizalmatlan, ráadásul áradt belőle az irigység és a negatív energia. Nem tudom megmagyarázni miért, de kezdett zavarni a jelenléte. Pontosabban a stílusa. A lénye.

Vegyes érzelmekkel telve indultam el a suliba. Ott nem rejtegethettem a tincsemet sem sapkával, sem kapucnival, sem sállal, sem semmivel, a tanárok úgyis levetetnék velem. Normális farmerben és egy divatos felsőben indulta útnak – februárra nem méltón, mégis egész jó idő volt.

Az utcán engem bámuló emberek sokasága meglepett, zavart is, de az utánam forduló fiúk szerencsétlen esései már kicsit sem. Az iskolaudvarra fordulva sosem tapasztalt figyelmet kaptam Az évfolyamtársaim részéről. Különösen az osztálytársam, David viselkedett velem kissé furcsán.

Napokba telt megszokni a népszerűséget. Már megismertek az utcán, leszólítottak, köszöntek nekem. Felemelő érzés volt. De voltak árnyoldalai is. Például a furcsa jelenségek még mindig nem lankadtak.

Este a gépem előtt ülve böngésztem az interneten, amikor David rám írt. Nem kicsit meglepett, de elkezdtem vele beszélgetni. Egészen belemerültünk a témába, amikor a mobiltelefonom rezgése riasztott meg. SMS jött Rose-tól, amiben a következő állt; „Állj a tükör elé. Most! Nem fogsz hinni a szemednek!”

Nagyot néztem az üzenet szövegére, de a székemből nem láttam különösnek a tükröt – a vörös ködtől eltekintve. Azért barátnőm kérésének eleget téve felálltam, és a szekrényem mellé sétáltam, ahol is farkasszemet nézhettem saját tükörképemmel. Pár pillanatig nem láttam semmi furcsát.

Majd elkezdtek halványodni a vonalaim. Kis idő múlva már úgy néztem ki, mint anno Bloody Mary. Belegondolni is szörnyű volt, hogy azon az estén változott meg az életem. A halványulás után teljesen eltűnt a képmásom, sőt még a szobám tükörképe is. Csupán a vörös köd maradt meg.

Az üres karmazsinpiros űrben alakok kezdtek derengeni. Először egy, majd a másik is. Ledermedve vártam, mi lesz ebből. Nem emberek voltak. Az egyik kék, a másik zöld színű. Mint a lányok tincsei. De… nem! Az lehetetlen!

Az alatt a pár nap alatt nagyon sok mindenre mondtam, hogy lehetetlen, s mégis megtörténtek, igazak voltak. S ez is…

Rose és Nicole képét láttam magam előtt a saját színeikben, az én vörös ködömben. De ha ez még nem lett volna elég! Hirtelen arra gondoltam, bárcsak a kezemben lehetne a mobilom, hogy felhívjam őket, igaz-e, vagy csak megbolondultam.

Amint megfordultam, hogy az asztalomhoz sétáljak, a telefonom nem volt rajta. A tenyeremben éreztem valami hideget, és rápillantva a mobiltelefonom feketéllett benne. Az ütő is megállt bennem. Rosszabb már úgysem lehet alapon még egyszer kipróbáltam.

Ó, bárcsak a kezemen lehetne a kabala karkötőm – mondtam magamban. Nem hittem a sikerben, hisz az említett karkötőt még azon a nyáron elhagytam. Újabb hideg érzés után a csuklómon láthattam a vízbe veszett ezüst karláncot. Ez már több volt a soknál!

Tárcsázni kezdtem Rose számát. A tükör béli képén a lány keze a fejéhez emelkedett abban a pillanatban, amikor felvette a telefont.

- Szia! Láttam, hogy hívsz! – köszönt.

- Úgy érted… ez most teljesen komoly?! – nyögtem ki.

- Úgy – nevetett – Figyi holnap találkozzunk suli után Nicole-ék lakásában!

- Ott leszek! De miért nem a suliban beszéljük meg?

- Gyakorlatin leszek.

- Értem. Akkor… szia.

- Szia, Amy! – szólt, s azzal lecsapta a telefont.

Másnap negyedik órám matek volt. Az akkori anyagot épp értettem, nem kellett magyarázni rajta sok dolgot. Egyes padok voltak, így nem ült mellettem senki, akit szórakoztathattam volna. Unottan dőltem hátra, amikor valami a hátamnak csapódott. Dühösen fordítottam hátra a fejem, de csupán a földön heverő papírgalacsint láttam, amit valaki hozzám vágott.

Kíváncsian hajtogattam szét. Remegős kézírás volt, nem ismertem fel és aláírást sem találtam. Csak egy rövid szövegből állt az üzenet; enne kedved velem ebédelni?

Számba harapva fojtottam el izgatott kis sikolyomat. De ki akarna pont velem ebédelni? Hátrafordultam, hogy megtudjam a levelezős kedvű ember kilétét, és David kérdő tekintetébe ütköztem.

- Te voltál? – tátogtam alig hallható hangokkal, mire a fiú bizonytalan bólintása mellett megszólalt a fejemben a lágy hangja.

- Igen, én. És a válasz? Ugye nem utasítja el. Az akkora égés lenne, főleg, hogy annyira népszerű mostanság…

Fejemet forgatva néztem vissza a levélre, melyre rövid választ körmöltem, majd amikor a tanár nem figyelt, fél kézzel dobtam hátra, s a fiú nindzsa módjára kapta el a galacsint. Arcán apró mosoly suhant át, mint akkor is, amikor az óra végét jelző csengőt meghallva a nagy örömben a padon felejtette a lapot, amelyen egy tömör, mégis sokat mondó válasz állt; Persze, szívesen! ^.^

A folyosón ráérősen sétáltam az ebédlő felé, s már messziről hallottam a még mindig félénk David gondolatait, félelmeit. Egészen a büféig nem mert megszólítani, csak némán követett.

- Öhm... Amanda…

 - Á, szia David! Nem is vettelek észre.

- Ja, nem vagyok valami feltűnő jelenség. Ellentétben veled.

- Ne túlozz – néztem rá humorosan szúrós szemekkel.

- Nem én! Ezért is lepődtem meg, hogy belementél az ebédbe.

- Mi okom lett volna azt mondani, hogy nem ebédelek veled?

- Mert mondjuk nem lógnál ilyen lúzerekkel, mint én… - sütötte le szemeit.

- Ne beszélj ekkora hülyeségeket!

- Oké…

- Oh, ott jön Nicole. Nem bánod, ha ő is velünk tart?

- Nem. Csak nyugodtan.

- Biztos? – vontam fel a szemöldököm.

- Amy! Nyugi!

- Oké. Hé, Nicky! Ide gyere! – intettem az ebédlő másik felén álldogáló lánynak, mire az étteremben ülő összes ember felénk nézett, majd össze is súgtak, amint észrevették mellettem Davidet.

- Szia Amy! David!

- Milyen eddig a napod? –érdeklődtem.

- Elment. Bebuktam a biológia tesztet bebuktam.

- Miért? – kérdezte a fiú.

- Mert a fotoszintézisről szóló esszémet is elrontottam, és a növények besorolási táblázatába is belekavarodtam.

- Ezért nem járok én bioszra – mondtam az ételemet piszkálgatva.

Mivel a menzai koszt egyenesen ehetetlen volt, és a többiek még javában fogyasztották az otthonról hozott ételeket, mérhetetlen nagy unalom tört rám. Csak úgy heccből elkezdtem mozgatni az ujjamat Nicky kólás dobozára koncentrálva.

A fém üdítős doboz pedig a mozgását követve kezdett táncolni az asztalon. Eleinte még csak jobbra-balra döntögettem, majd megfeledkezve Nicole, de főleg David jelenlétéről a dobozt a levegő emeltem, és ott is mindenféle cifra ívet írtam le vele.

Hirtelen erős marok ragadta meg a csuklómat, s a meglepetéstől leejtettem a dobozt. Oldalra fordulva David szigorú szemébe ütköztem.

- Ezt itt nem kéne – sziszegte fogai között.

Dermedten meredtem sugárzó kék tekintetébe. Oké, hogy igaza volt, de a legtöbb emberre ilyenkor haragudnék. Rá valahogy nem tudtam… Mást éreztem, mintsem dühöt vagy haragot. valami meleget a szívem táján…

Szinte sokkolva engedtem le a kezem, és zilálva bámultam magam elé.

- Kémián találkozunk – hallottam magam mellől David nyers hangját, majd a fiú felállt és elviharzott. Ugyan nem néztem senkire és nem is koncentráltam, mégis hallottam a megvető gondolatokat, éreztem az elítélő tekinteteket a hátamon.

A kémia laborba lépve rögtön Davidet kezdtem keresni. Meg is találtam, és szerencsére még nem talált magának kísérleti partnert arra az órára.

- Szabad ez a hely? – kérdeztem mellé érve.

- Neked nem – válaszolta nyers gúnnyal a hangjában.

- Helyes – huppantam le mellé.

- Kopj le!

- Beszélnünk kell, David!

Lassan fordította felém az arcát, nevetségesen ügyelve, hogy az arckifejezése ne változzon meg közben.

- Ugyan miről?

- Tudod te azt jól – suttogtam, majd a tanár besétált a terembe – de nem itt kéne ezt megbeszélnünk.

- Jó napot mindenkinek! – köszönt zengő hangon a középidős fehér köpenyes kémiatanár, kinek fekete haján izzadságcseppek és kísérleti robbanások maradványai gyöngyöztek – A mai napot ismét kísérlettel kezdjük.

A tanár csak magyarázott, magyarázott és magyarázott, de az én agyamig nem jutottak el a szavai. Némán néztem, ahogy David a gázégő ölé helyezi a lombikot, amiben furcsa színű folyadék kezdett melegedni. Mintha valamit mondott is volna, talán épp nekem, de én azt sem vettem figyelembe.

Csupán néztem a folyadékot, ami lassan felforrt, s egyre jobban és hevesebben kezdett bugyogni, míg egy robbanásszerű hang térített magamhoz. A lombik teljes tartalma a detonáció erejével irányult felém, de nem ért el. Mintha valami láthatatlan fal vett volna körül, ami megvédett a tűzforró, s egyébként maró hatású anyagtól.

- Jól vagy? – kiáltott rám David – szóltam, hogy vedd le a gázról, amint felforrt!

- Bocsi én…

- Marrigold, az orvosiba, gyorsan!

- De tanár úr én jól vagyok! – tiltakoztam.

- Nincs vita! David kísérd el, de igyekezzetek. Ez a vegyület Ph 2-es!

- De… - kezdtem újra.

- Indulj! – kiabált rám, mire én kénytelen-kelletlen, de elindultam az iskolai nővér szobája felé.

Mikor már a folyosón jártam, s a nyomomban loholó David is kilépett már a terem ajtaján, a kémiatanár csupán akkor vette észre, hogy a robbanás nyomai egy félkörben megszűnnek. Abban a félkörben, amiben én ültem. Mégis szó nélkül, homlokát ráncolva sétált vissza a katedrára.

Az orvosiban is megállapították, hogy némi ijedségen kívül nincs semmi bajom, de aznapra vége volt számomra a tanításnak. Hazaérve felhívtam Rose-t, és beszámoltam neki az aznap történtekről. Miután meghallgatott, egyszerű utasításokat adott. Álljak a tükör elé, és várjak. Nem tudtam mire vélni, ugyanis utána rögtön lecsapta a telefont, így hát megettem, amire kért.

A vörös ködben most egyetlen, zöld alak jelent meg, aki egyenesen a tükörhöz sétált, s a szó szoros értelmében átnyúlt azon, kezembe helyezve egy levelet. Majd a Rose-hoz méltó félszeg mosollyal elbúcsúzott.

Kikerekedett szemekkel olvastam el az üzenetet, ami számomra nem tartalmazott semmiféle új információt, csupán annyit, hogy a suli utáni találkozóban David is részt vesz majd. Annyiban hagytam a dolgot, hogy csupán a képességeit próbálgatta.

Emiatt nem hibáztattam, hisz én is hasonlókra használtam a hirtelen jött szabadidőt. Mozgattam a tárgyakat, s az utcán jövő-menő emberek gondolataiban olvastam.

Majd amikor hármat ütött az óra összeszedtem a holmimat és elindultam Nicky otthona felé. Semmi furcsára nem gondoltam, hona tudtam, hogy ezt a délutánt sem ússzuk meg természetfeletti dolgok nélkül.

A verandán állva szemügyre vettem a tájékot – hát erre mondják, hogy kertváros. Nagy meglepetésemre David nyitott ajtót. Mind a hárman a nappaliba ültünk le. Mivel már késő volt letagadni, a fiút is beavattuk a dolgokba, méghozzá kellő részletességgel. Nem nézett minket idiótának, nem röhögött rajtunk. Egyszerűen tudomásul vette a dolgokat, és megpróbált épeszű maradni.

Fél ötkor Rose hiánya volt a legszembetűnőbb, de amikor üzenetet írtunk neki, csupán annyit írt, „Érkezem”, Nem tudtuk mire vélni, egészen addig, míg az előszobában lévő tükör kék-köd örvényében zöld alak jelent meg.

- Ne! Rose ez nem biztonságos! – hajtogattam, noha tudtam, hogy felesleges. Amit Rose a fejébe vesz, azt megteszi.

- Mire készül? - kérdezte David.

 - Átjön a tükrön – válaszoltam komoran, amire kérdő pillantások válaszoltak – ma átadott nekem egy üzenetet a tükrön keresztül, és most azt hiszi, hogy közlekedésre is használhatja. De téved!

- Mi lesz vele? – tanakodott Nicole, de már rögtön tudta a választ.

És Rose csak rendíthetetlenül és a Nicky-től átvett „na most figyelj” nézésével haladt előre. A keze kinyúlt az üvegből, s szép lassan, nagy levegőt véve a feje is előbukkant a kavargó színes füstből.

- Mondtam, hogy minden rendben lesz! – mosolygott, amikor apró ugrással landolt az előszobai padlón.

Fellélegezhettünk volna, de nem tettük. A tapasztalat bizonyította, hogy nem minden sima ügy, ami elsőre annak látszik. És igazunk lett.

A vörös hajú lány arcára hamar odafagyott a mosoly, s arca is kifehéredett. Lába földbe gyökerezett, s arccal előre bukott a földre. Hörgő hangot hallatva rándult görcsbe egész teste, mígnem leálltak az életfunkció. Végleg. Hogy honnan tudtam? A hajában lévő égszínkék tincs hirtelen hófehérré vált.

Arcáról foszlani kezdett a bőr, s egész teste omladozott. A végén nem maradt más belőle, csupán egy görcsbe rándult csontváz, mely tehetetlenül omlott a padlóra.

Rémült sikításokat fojtottunk el, de én nem lepődtem meg. Aki nem Bloody Mary szabályai szerint játszik, az csúnyán megfizet érte.

A következő napokban hárman próbáltuk megfejteni, mivé lettünk.

- Szóval kizárhatjuk a boszorkányt és a sámánt – tanakodott Nicky.

- Külső változás nincs, tehát repül a sellő, gnóm, törpe, troll és egyéb verzió. De tündér még lehet.

- B.M. pont tündérré változtatna minket? – kérdeztem hitetlenkedve – de valami nem mondtam el.

- Miről lenne szó? – szólt a lány.

- Hát… Az utóbbi időben nem bírtam Rose-t. És… azt kívántam, bárcsak a meggondolatlansága vinné a sírba.

- Így lett – állapította meg David – úgy véled, ennek köze lehetett…

- Nem tudom!

- Ez hátborzongató – mondta Nicole, de csak a gondolataiban folytatta – ő ölhette meg Rose-t?

Ahányszor elkezdtük ezt a témát, mindannyiszor ugyanoda lyukadtunk ki; a fekete mágia teremtett minket.

Továbbá erősebbnek érzetem a kötődésemet Davidhez. Nem tudtam megmagyarázni, de tőle egy ölelés többet jelentett nekem bármi másnál. Egyik délután óriási elhatározásra jutottam; bevallom neki, hogy szeretem. Mert már nekem is nyilvánvalóvá vált, hogy mit érzek a fiú iránt. Semmihez nem fogható, megababonáz, és érte bármire képes lennék.

Jó ideje én is birtokoltam a jövőbe látás képességét, így tudtam, délután hatkor Davidet a parkban találom, a padon, a fa alatt, ami már a székhelyünkké vált. Szeretett kijönni ide, és nézegetni a hattyúkat. Mit mondhatnék; romantikus lélek volt.

Meg akartam lepni, így felmásztam a fára. Ott vártam, mire megérkezett. Épp le akartam ugrani, mikor meghallottam valaki ismerős gondolatait. Nicole? De vajon mit keres itt?

- Szia David! – köszönt rá.

- Szia cica! – üdvözölte David is, majd két puszit nyomott az arcára.

 Cica?! És puszi?! Dermedten ültem a faágon, és zokogásban törtem ki. Hangtalanul folytak a könnyeim, egészen naplementéig. A szerelmes párocska közben madarat etetett, nézte az eget, és elmélyülten enyelegett. De én csak vártam.

Mikor eljött a megfelelő pillanat, és David egy kis időre egyedül hagyta Nicole-t, én az arcomra száradt könnyekkel elindultam felé. Rémült tekintettel fordult hátra, tudta, mi fog következni. Teste a földre rogyott, szeme segélykérőn meredt rám.

- Miért? – nyögte kínjában.

Leguggoltam mellé, s suttogva válaszoltam, kárörvendő mosollyal, ismét könnyezve.

- Elvetted tőlem az egyetlen személyt, aki boldoggá tudott volna tenni. Tudom, hogy ti viszont ott voltatok egymásnak. De ne aggódj – egyenesedtem fel -, a kis szerelmedről is gondoskodom.

Málló arca szánakozó és gyilkos pillantás keverékét tükrözte, míg szövetei végleg elporladtak. Csontjai az alig pár tíz centis magasságból, ahová a görcs rántotta őket, a földre hullva ezernyi aprós szilánkra törtek, amiket a szél könnyedén fújt el. Ez utolsó jelentnél viszont már volt egy külső szemlélődő is.

- Te voltál? – kérdezte David – Te ölted meg Rose-t is? Igazam van?!

- Igen – válaszoltam nemes egyszerűséggel – de akkor még nem tudtam, mire vagyok képes.

- Szörnyeteg vagy!

- Lehetséges. De tudod, egy szörnyetegnek is van szíve!

- Neked nincs! Akkor képtelen lennél ilyet tenni!

- Épp a szívem miatt tettem. Ugyanis nálad volt – néztem rá szomorúan – vagyis van. De összetörted, amikor megláttalak Nicky-vel.

- Mi közöd van neked ahhoz, hogy mi csinálok én Nicole-lal?

- Ma este a fán ültem. Tudtam, hogy ide fogsz jönni, egy ideje én is látok, ahogy Nicky látott. Meg akartalak lepni.

- Szívtelen dög vagy – sziszegte.

- Csak hallgass végig. Meg akartalak lepni. Ma akartam neked elmondani valamit.

- Én nem akarok tőled hallani semmit- fordult el tőlem.

Én visszarántottam, s a földre fektettem a puszta tekintetemmel. Ő nem démon volt. Nem érdemelt kínoktól átitatott halált. Ehelyett gyors, és fájdalommentes véget jutattam neki.

- Szerettelek – suttogtam, amikor feje üveges tekintettel hullt a park kövére.

Ekkor már tudtam, igaza volt. Szörnyeteg vagyok. Egy ilyen lény, mint én nem érdemli meg, hogy az emberek világában éljen. Tükröt kerestem, s a víz tükörsima felszíne épp megfelelt. A sima felületre fektettem a kezem, ami feketén kezdett örvényleni.

Magabiztosan ugrottam bele a koromszín lyukba, ami alattam kezdett tátongani. A helyiségben, ahová érkeztem, úgy látszott, mintha a falból léptem volna elő. Bloody Mary elégedett mosollyal fogadott.

- Hát eljöttél.

- Mit tehettem volna mást? Hisz démonná tettél, igazam van?

- Te akartál különleges lenni. Csatlakozz, kérlek – mutatott a háta mögött lévő kisebb seregnyi emberre-démonra.

- Valamit nem értek.

- Mit? – kérdezte készségesen.

- Itt mindenkinek karmazsinpiros tincs van a hajában. Úgy, mint nekem.

- A vörös tincs a démonok ismertetőjegye.

- De Rose és Nicole hajában más színű volt.

- Azért, mert ők még arra sem voltak méltók, hogy démonok legyenek. Az egyik túl gyenge volt, a szőke. A másik meg egyszerűen nem volt démoni.

- Csupán kissé népszerűbbek akartunk lenni. Sosem hittem volna, hogy ez lesz. De, most már mindegy. Megtörtént, nincs visszaút. Démon lettem.

- Méghozzá az egyik legígéretesebb. Tudom, hogy nem nagyon szabadna ilyet mondanom, de büszke vagyok a legfrissebb teremtésemre, vagyis rád, kedveském – azzal átkarolt, s bevezetett a többi magamfajta szörnyeteg közé.

Belegondolva csupán azért, mert nem voltunk népszerűek, sőt észrevehetőek sem, s nem értékeltük, amink már megvolt, vagyis a valódi barátokat, az juttatott ide. Így lettem én áruló, így lettem én gyilkos, így lettem én szörnyeteg…

A tűz birodalma - Novella

Ez az iromány egy novellaíró versenyre készült, ahol első helyezést értem el vele. 
Nálatok hányadik helyre elég?

Aligha lehetne olyan embert találni, akinek kiskorában ne mondták volna korholásképp; „Ha rossz leszel, a pokolba jutsz!”

A legtöbben hagyják elsiklani a fülük mellett, s meg sem fordul a fejükben, hogy talán meg is történhet. Mert így lehet. Velem megtörtént!

***

Bizonyára mindenki elmélázott már a gondolaton, hogy hogyan is néz ki ez a rettegett hely. Az általános elképzelés lávafolyam mellet robotoló, korbácsos ördögök által űzött és kínzott embersereget jelent mélyen a föld alatt.

Bennem más kép élt. Számomra nem létezett ilyesfajta értelemben a „pokol” kifejezés. Az én szótáramban az a világ, amiben élünk, na, az volt a pokoli hely!

Világi életemben imádtam a szabályokat – megszegni, természetesen. Sokszor megkaptam, hogy a túlvilágon nem számíthatok megváltásra. Ugyan… nekem bármi megteszi, ami kijuttat innen.

Tizenhat évesen meguntam a világ minden szennyét. Lehunytam a szemem, s hagytam, hogy a bánat erőt vegyen rajtam, hogy könnyek áztassák az arcom. Hagytam, hogy magával húzzon a rengeteg bűn, amit életem során elkövettem, magával a semmibe. Hagytam, hogy a szemeim üvegessé váljanak, s a szívem megszűnjön dobogni, a lélegzetem elakadjon. Hagytam, hogy itt maradjon minden és mindenki, ami pokollá tette ezt a világot. Itt – nélkülem.

Meghaltam. Nem öngyilkosság miatt, de önszántamból. Furcsa érzés volt, hogy nincs többé testem. Ha lettek volna karjaim, magamba kapaszkodtam volna. Ha lett volna szemem, lecsuktam volna. De feleslegesnek bizonyult minden ilyen, vagy ehhez hasonló próbálkozás. Alaktalan lény voltam csupán.

Elképzelésem sem volt, merre tartok. Csak sodródtam a semmibe, halálom pillanatától. Körülöttem lángnyelvek emésztették a földet, mégis fáztam. Kedvem lett volna beléjük sétálni, hiszen nem égethettem volna meg semmimet.

Majd hirtelen kavarogni kezdett a tűz, s lassan folyékonnyá vált. Az örvénylettel együtt elkezdtem formálódni én is – a lángok a részeimmé váltak. Újjá teremtettem a tűz által.

Majd földet értem. Ahhoz képest, hogy megfoghatatlan, behatárolhatatlan teremtmény voltam, eléggé fájt a landolásom. A talaj, amire érkeztem zord volt, érdes, kemény és porózusan száraz.

Nyögve fordultam a hátamra, hogy szemügyre vegyem a tájat, de bár ne tettem volna. Végeláthatatlan mélységű hasadék legalján feküdtem egy tágas vájatban. Hajamat az arcomból kisöpörve kezdtem el az üreg legfelső pontja után kutatni a szememmel, de hamar beleszédültem. A repedés hosszan elhúzódott, majd valahol a távoli semmiben összeszűkült. Mindezt rétegek alkották, melyek ritmusosan váltogatták egymást a felszín felé közeledve.

Megunva a fetrengést megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magam, de ez csak nagy nehézségek árán sikerült. Mögöttem kárörömtől fűtött nevetések harsantak. Hátra akartam pillantani, hogy meglássam a röhögő emberek arcát, de a mellettem ácsorgó félig kopasz ember megszólított. Bal szemén monoklit hordott, melyhez kicsit sem illett a fehér inasi inge és otromba fekete nadrágja, hogy a koromszín lakkcipőt már ne is említsem. Kezében egy keménylapos mappát tartott, melyre egy lista (?) volt csíptetve. A jobb kezén hószín rongy pihent, míg ujjai közt töltőtollat markolt.

- Üdv a Pokolban, Miss Almer! – köszöntött helyére igazítva monokliját – Vagy szólítsam a keresztnevén, Abagail? Parancsol törölközőt?

- Igen, köszönöm – mondtam, mert rettenetesen izzadtam, majd bosszúsan hozzátettem – Abbey vagyok.

- Persze, persze – vágta rá, nem is figyelve a mondandómra, miközben a fehér anyagdarabot a fejemre dobta – láttam, megpróbált körülnézni.

- Igen. Ugye nem baj? – kérdeztem epésen, miközben a ronggyal óvatosan törölgetni kezdtem az izzadságtól gyöngyös testemet. Ekkor tűnt fel, hogy a bőröm barnás árnyalatú, mintha a nap barnított volna, a szokásos farmer és átlagos póló párosítása helyett könnyed ruha terítette tagjaimat.

- Ami azt illeti, Abagail…

- Abbey – vágtam közbe, de a férfi nem zavartatta magát.

- Igenis baj. Itt a pokolban szabályok vannak.

- Remek – forgattam meg a szemeimet. Szabályok?! Na ne! És még körülnéznem sem szabadott?!

- Héj, Masen! – kiáltott oda az imént még röhögcsélő srácok vezéregyénisége – Ki az az újonc a lábaidnál?

- Áhh, Mr. Flame! Pont magára van szükségem! Jöjjön csak ide!

- Mi? Hogy én? Nem, nem Masen… - tiltakozott, mire egész bandája újból hahotázni kezdett.

- De. Most – Masen hangja erősnek és határozottnak tűnt – Maga pedig a fiatalúrral fog menni, megértette?

- Még mit nem – néztem másfelé.

- Na, idefigyeljen, Miss! – kiáltott rám a férfi, s a hangja egyszeribe magváltozott. Rémülten kaptam vissza arcára a tekintetem. Mély, zengő basszusához illő, keménynek tetsző ember tekintetébe ütköztem – Ajánlom, hogy jól viselkedjen, különben az élete olyan lesz, ami méltó lesz ehhez a helyhez.

- Ki… Ki maga? – kérdeztem dadogva.

- Az én nevem Masen Sirett, és saját kezűleg irányítom ezt a romhalmazt már nagyon-nagyon rég óta. Sok néven vagyok ismert, ezek közül is a „Sátán” a legelterjedtebb. Flame! Ideér még ma? – kérdezte az időközben közelebb osont fiúhoz.

- Igyekezz, Caleb, vár az új csajod! - szólt utána az egyik haverja, amit Mr. Sirett igencsak nem nézett jó szemmel. A zuhanásom alatt velem tartó lángok újra felcsaptak, s magukba emésztették a fiút. Majd amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen tűntek el, csupán halovány fekete foltot hagyva a repedésekkel tarkított talajon.

- Végre, hogy ideért Mr. Flame! Kérem, mutassa meg a kisasszonynak az új otthonát- zengte, miközben a karján varázslatos módon új törölköző jelent meg, noha én az enyémet még a kezemben szorongattam.

Szememet lesütve hagytam, hogy Masen felállítson, s nekilökjön Caleb testének. A fiú megfogta a vállam, s durván taszigálni kezdett az egyik járat felé. Félúton hangos zúgás támadt a mögöttünk lévő szakadékból, majd pár pillanat múlva még izzó testű férfi csapódott a földbe.

- Te is így érkeztél – súgta a fülembe Caleb.

- Üdv a Pokolban, Mr. Lambrick! – hallottam búcsúzóan Masen újra úriemberhez méltó hangját, amitől kerülgetni kezdett a hányinger.

Egy szűk repedésszerű folyosóhoz vezetett, ahol gyengédebben bánt velem. Valahogy úgy éreztem, nem akar durva lenni, de Masen megköveteli.

- Ki vagy te? Vagyis inkább mi vagy te? – kérdeztem passzívan.

- Ördög. Démon. Halálangyal. Ami jobban tetszik – felelte könnyelműen – A nevem pedig Caleb Flame.

- Mióta vagy itt?

- Úgy 2500 – 3000 éve… de ki számolja?

- A világ melyik pontján éltél? Mármint fent. Vagy hát…

- Nem tudod pontosan, hol vagyunk. Ez normális – felelte, majd halkabban folytatta – nem árulhatom el, hogy honnan jöttem, ki voltam.

- És én mi vagyok?

- Te jelenleg egy Luciferi Angyal vagy.

- Micsoda? – kérdeztem, immár teljes nyugalommal. Nem volt bennem düh, félelem vagy idegesség meg pláne.

- Akik ide kerülnek, általában okkal kerülnek ide. Mindenki megkapja ezt a címet, majd jó néhány „vizsgálaton” esik keresztül. Nem-e hibernáció, Angyal, született Démon, vagy egyebek. Én ez utóbbiba tartoztam. Neked is megvan rá az esélyed, sugárzik belőled az utálat.

- Ezt bóknak veszem - tekintettem félszegen a fiúra, akinek a szája féloldalas mosolyra húzódott.

Időközben az alagút végére értünk, ahol kör alakú nyílás tátongott.

- Még lejjebb kell menni? Na ne!

- Első próba. Ha itt elporladsz, az azt jelenti, hogy Angyal vagy. Lehetsz száműzött, vagy Bukott, de akár olyan is, aki saját szántadból jöttél ide. Itt nincs kegyelem az angyalok számára – mondta, majd elkezdett oldalazni a nyílás kb. 10 centis peremén – te ne gyere – tette hozzá.

- Oké. De hogy érted azt, hogy elporladnék?

- Kint már láttad, hogy működik, amikor Marcus semmivé lett. Ezzel száműzzük a lelkeket vagy a Semmibe, vagy a Vizek Kertjébe. Egyik sem jó, de a Kert biztonságosabb – magyarázta, miközben átért a szakadék másik felére- Most a fogadószinten vagyunk. Találkozzunk odalent.

- Hogy?

- Ugorj – szólt, majd elrugaszkodott.

Pár pillanat múlva semmivé lett, s a már jól ismert lángok csaptak fel a szakadék egész szélességében, eltűntetve vizslató tekintetem elől a fiút. Nem kicsit megijedtem, s kikerekedett szemekkel bámultam a lángoló mélységet. Jobb ötletem nem lévén mégis beledőltem a nyílásba.

Szélsebesen zuhantam közelebb a föld középpontja felé, miközben lángnyelvek kezdték csiklandozni a testemet. Ezúttal hamar vége lett az utazásnak, s csodával határos módon talpra érkeztem.

- Őszintén meglepett volna, ha ezt nem éled túl – mosolygott a tőlem alig pár méterre álldogáló Caleb.

- Caleb! Izzik a tested! – szóltam rá a riadtan, miután tudatosult bennem; az én tagjaim épségben vannak, s nem emészti őket vérvörös parazsak ezrede.

- Valóban – állapította meg halálos nyugalommal – Rég jártam idelent, ez biztos valami mellékhatás.

- És én még azt hittem, hogy itt egyszerűen belöknek a „selejt” szekcióba, és egy örökkévalóságig hagynak szenvedni. Erre itt ez a sok hercehurca!

- Nyugi. Nem olyan sok. Különben is; lesz még időd szenvedni, ha annyira akarsz, messze van még a világvége.

Minden erőmmel egy eszes visszavágáson agyaltam, de csak nem sikerült kitalálnom semmit. Ezért hát szótlanul indultam meg a fiú után. Váratlanul hátrafordult, s vádlón a szemembe nézett.

- Te.

- Igen? – bámultam rá vissza boci szemekkel.

- Nem lehet! – mondta, majd hátrafordult, s elrohant.

- Caleb! – kiáltottam, majd utána iramodtam.

Sajnos hamar eltévedtem a megannyi folyosó és repedés között, amiből a vörös sziklák rejtekében volt egy pár. Bosszúsan fordultam be az egyik járatba, ami lökve taszított el magától.

- Mi a… ?

Kezemet óvatosan közelítettem réshez. Nem tudtam, mire számítsak. Egy bizonyos pont után selymes anyagba ért a kezem, majd egyre mélyebbre és mélyebbre nyelte el a kellemesen simogató közeg. Mosolyogva nyúltam beljebb, már majdnem a könyökömig nyelt el.

Nem tudom, milyen erő vezérelt, de összeszorítottam az öklömet, ami a falon belül helyezkedett. A közvetlen környezete robbanásszerűen kapott lángra, a fal pedig papírként foszlott semmivé. A láthatatlan válaszfal égésével együtt a további lángcsóvák is szertefoszlottak, amint elégették a megfoghatatlan védelmet. De mi lehetett az, amit ennyire védeni kell?

Teljes magabiztossággal lépkedtem egyre mélyebbre a fokozatosan táguló járatban. Amikor már a két métert is elérte az átmérője, furcsa dologra lettem figyelmes. A repedések falát néhol korom fedte. Égések nyoma. Talán itt porlasztották el a démonságra nem méltó Luciferi Angyalokat? Ahogy a hamukupacok nőtte és sűrűsödtek, úgy ölték ki belőlem az utolsó csepp bátorságot is.

A hosszú, kanyargós út végén fényt pillantottam meg. Futásnak eredtem, mert én naiv, azt hittem, hogy a Pokolban is azt jelenti a pislákoló fényesség, mint az élők világában; a reményt. Hatalmasat tévedtem.

Újabb közel kör alakú nyílás tátongott alattam, noha ez alig volt mélyebb 2-3 méternél. Viszont ezt vékony üveglap fedte, alatta pedig paradicsomi környezet uralkodott.

Négykézlábra ereszkedve próbáltam közelebb kerülni a csodához, hogy legalább megszemlélhessem. Lent tengerpartot véltem felfedezni, barna tincseim fátyla mögül pedig függőágy és néhány ízletes, hűsítő koktél mosolygott vissza rám a pálmafák tövéből.

Kezemmel karcolást éreztem az üveglapon. Ráfektettem a tenyeremet, s egy erőteljes nyomással lángba borítottam az üvegre karcolt szöveget; Ne lépj rá, ha kedves az életed!, s a pár másodperces üzenet ismét láthatatlan lett.

„Remek”- gondoltam magamban – „Nekem sosem volt az”

Óvatosan felálltam, és araszolni kezdtem a közepe felé. A ruhám alól újra meg újra előbukkant a csupasz lábam, amivel félénken érintettem az egyre vékonyodó üveget. Pontosan a kör origójában álltam, amikor futó léptek zaja csapta meg a fülem.

- Abbey? Itt vagy?

- Caleb? – kérdeztem, pont akkor, amikor a fiú loholó alakja jelent meg a folyosó végén. Apró mosoly jelent meg az arcán, majd visszaváltozott jeges rémületté.

- Abbey te mit… ? – kezdett bele, de nem értettem a végét.

Apró lépést tettem felé, amikor is a körterem teljes szélén lángok csaptak fel. A vér is megfagyott bennem. Ha már a fagyot említem – nem kicsit fáztam is.

- Caleb! – kiabáltam hisztérikusan – Caleb segíts.

- Hogy jutottál be ide? – kérdezte, de én egyre csak ordítottam.

Az eddigiek során is volt dolgom a tűzzel, mégsem féltem tőle. Akkor igen. Mert a lényem nem vált semmivé, a testem nem kezdett formálódni. Emberi létem – és külsőm – megmaradt.

- Az hogy bejutottál, megfelel a második próbának, a hibernációk előtt ez az út láthatatlan. Viszont ez a harmadik próba helyszíne. Sziréni csábítás.

- Vigyél ki innen – üvöltöttem, mivel a tűz már karnyújtásnyi helyet sem hagyott szabadon.

- Ez a legnehezebb része a dolognak – dőlt hátra higgadtan, noha az előbb még rémült volt – nem tudlak.

- Tessék?!

- Ha valahogy bementél oda, ki is tudod magadat hozni – szólt, majd elindult kifelé a sziklafolyosón.

- Kérlek! Nagyon szépen kérlek! Könyörgök! – kerestem a megfelelő „varázsszót”, hátha hatásos lesz.

De nem volt az. A lépteit nem hallottam a tűz pattogásától, de biztos voltam benne, hogy már messze jár. Elgondolkodtam a fiú szavain. Szirének? Ők a vízben élnek! Reménytől telve pillantottam a lábam alá. Mi van, ha a kinti fal is üvegből volt? Átjöttem rajta.

Térdre rogytam, majd a kezeimet is a lapra tettem. Olyan erősen koncentráltam, mint még soha. Miközben a lángok egyre közeledtek a kezeim is tűzbe borultak. Valaki a hátam mögött a nevemet kiáltotta, de nem érdekelt, mert felfogtam, hogy csakis magamra számíthatok, pont úgy, mint élő koromban.

S hirtelen megtörtént a csoda; a karjaim egyre mélyebbre merültek az üvegben, és fokozatosan a testem is ment vele. Hűs szellő csapta meg az arcom, s nekem ennyi elég volt. Kisebb ugrással magam mögött hagytam a perzselő lángokat, s egy kevéske zuhanás után a Paradicsomban találtam magam.

Egyből a nyugágyba ugrottam, s kezeimet a magasba emelve élveztem, hogy a nyári nap simogatja a bőröm. Majd felpattanva a vízhez futottam, ahol egy tekintélyes fejessel akartam megkoronázni pillanatnyi örömömet. De meglepetten konstatáltam, hogy a tenger, a nap, a homok, de még a nyugágy is puszta illúzió. Felpillantva Caleb aggódó és szánakozó szemeit láttam, melyekbe könnyek gyűltek.

- Mi lesz velem? Mi fog történni? – kérdeztem a falak mögül felhangzó morajra utalva.

- Elbuktad a próbát – válaszolta, miközben megpróbált higgadt maradni. Sikertelenül. Az üvegtetőn (neki padlón) apró foltok jelentek meg könnytócsáitól. Négykézlábra ereszkedve nézte, amint a víz hatalmas erővel betört a kis ”terembe”, elárasztva ezzel mindent, engem pedig az előbb még oly messze lévő üvegtetőnek nyomva.

Tehetetlenül ütöttem az áttetsző falat, miközben elhagyott minden reményem. Feladtam. Amint végleg eldöntöttem, legyen vége ennek az egésznek, süllyedni kezdtem. A víz egyre csak jött és jött én pedig a padlót elérve bámultam tátott szájjal. De mégsem hagyhattam annyiban. Erőt véve magamon nekilöktem magam az üvegnek, s két karomat lágyan felemelve átnyúltam az üvegen.

Önmagamban sem hittem, amikor egy bizonyos pontot elérve szilárd padlót érezhettem a lábaim alatt, noha Caleb izmos testének lökött a lendület. A fiú arcán csodálat és a meglepetés alkotott furcsa keveréket.

- Sikerült – nézett rám – Tudtam!

- Ó, ne már! Itt hagytál! – ellenkeztem, de ő megfogta a kezem.

- Oké, talán nem hittem benned eléggé, de nem erre gondoltam, amikor azt mondtam; Tudtam!

- Akkor mire? – téptem ki magam a szorításából, s elindultam a kijárat felé. A fiú is felpattant, s úgy válaszolt.

- Te vagy az, akire már több mint 700 éve várunk - mondta. A „hír” hallatára megtorpantam, és felkaptam a fejem. Ekkora képtelenséget még nem hallottam. Lehetetlen…

- Ezt meg mit jelentsen?

- Nem Luciferi Angyal vagy. Még csak nem is született démon.

- Jaj, hagyj már a hülyeségeiddel! Lehozol ide, aztán elrohansz. Utánam jössz, de veszni hagysz. Most meg azt állítod, hogy én egy olyan… nem is tudom mi vagyok! Kicsit sem átlátszó!

- Félre érted! – kezdett magyarázkodni.

- Kétlem – hárítottam – ha le akarsz rázni, akkor mondd a szemembe. Ha meg akarsz ölni, itt vagyok, tessék! – fordultam felé.

- Hát még mindig nem érted! – sütötte le a szemét – nem tudnálak. Alig fél órája vagy köztünk, máris erősebb vagy valamennyinknél. Ez nem normális.

Értetlenül néztem a fiú csillogó barna szemeit, melyben némi reményt véltem felfedezni.

- Ahhoz, hogy tisztán láss, hadd meséljek el egy történetet. A pokol keletkezésének történetét. Az én történetemet.

- Hallgatlak – mondtam, majd leültem a peremnél egy kiugró sziklára.

- Minden még nagyon-nagyon régen kezdődött – telepedett le mellém Caleb is – Tudod, eredetileg nem Masen volt itt az úr. Egy Caesar nevezetű ember. Ő teljesen másképp bánt az emberekkel. Nem volt ennyi terror, meg megkülönböztető jelzés, vizsgálat. Aki idekerült, azzal egyként bántak, emberien. Normális „életet” kaptak, noha nem voltak olyan szükségleteik, mint az éhség, szomjúság, fizikai fáradtság, fájdalom.

- Ez most sincs. A fájdalmat leszámítva.

- De idekerült Masen. Addig azt hittük, nincs felsőbb vezetés. Vagyunk mi, ahogy irányítjuk ezt az egészet, és vannak a fentiek. Akit onnan kitaszítanak, ide kerül. Az viszont eszünkbe sem jutott, hogy van nálunk nagyobb hatalom is. Aki már életében hatalommal rendelkezik felettünk – folytatta a fiú. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy egy ideje már többes szám első személyben meséli a történteket – ezeket az embereket általában kiszűrjük, észrevesszük. Így volt ez Masen estében is. Caesar nagyon jól tudta, mi következik ilyenkor. A két vezér harcban mérte össze az erejét. Míg Caesar az emberi, lelki javakban jeleskedett, volt szíve, mindig szeretettel fordult az emberekhez, ahogy ők azt megérdemelték, ráadásul látnok is volt, ellenfelében semmiféle normalitás nem volt felfedezhető. Kegyetlen volt, és kizárólag a hatalom foglalkoztatta. Ugyanilyen szívtelen módon ölte meg Caesart és a családját. Csupán egy árvát hagyott hátra, Caesar fiát, akit a Bukott Angyalok rejtettek el köreikben. A mai napig nem tudja, hogy még élek – fejezte be elcsukló hangon.

- Úgy sajnálom – húzódtam közelebb a fiúhoz, de ő eltaszított magától.

- Apám utolsó kérése az volt, hogy várjak türelmesen, mert el fog jönni egy lány, aki majd segíteni fog rajtunk. Aki majd véget vet ennek az egésznek.

- És miből gondolod, hogy én vagyok az?

- Egyszerűen érzem. Vagyis több annál… mert amikor ott hagytalak, az azért volt, mert eszembe jutott, hogy a Bukott Angyalok adtak egy medált – nyúlt bele a zsebébe – amivel megtudhatok dolgokat az emberekről.

- Például miket?

- Nem fontos. De ha te az vagy, akire gondolok, akkor most…

Nem fejezte be a mondatát. Elém térdelt és a nyakamba akasztotta a vékony szálon függő, vérvörös színű medált. Pár pillanatig nem történt semmi, s Caleb csalódottan ült le a sarkára. De tekintete gyorsan megváltozott, s a szomorkás pillantást hamar csillogó reménnyel teli váltotta fel. Magamra nézve riadtan pattantam fel a szikláról. Testemet lángnyelvek vették körbe mindenhol. Ugyan maga a jelenség nem tartott tovább húsz másodpercnél, maradandó nyomot hagyott. Az égő szívet ábrázoló medál ugyanis eltűnt, pontosabban beleégett a bőrömbe. A mélyen kivágott ruhában pont a legfeltűnőbb helyen, mint tetoválás díszelgett.

Kezével gyengéden megérintette a medál nyomát, majd tenyere az arcomig vándorolt.

- Úgy tudtam – suttogta önelégülten.

- És akkor most én ki vagyok? Vagy mi vagyok?

- A leghatalmasabb Sátán, aki valaha élt a Pokol színén.

- Én azt hittem, hogy Masen az egyedül Sátán.

- Ez csak egy rang, úgy, mint a király, vagy császár, vagy bármi ehhez hasonló.

- És most… nekem is meg kell vele küzdenem? – kérdeztem félénken.

- Nem biztos. Egyenlőre kíváncsi vagyok, mit tesznek a fentiek, ha megtudják, hogy megvan a valódi Sátán. Vagy nem várunk, hanem Masen elé állva szembesítjük a kegyetlen ténnyel, hogy Caesar fia él, és megtalálta a legfőbb Sátánt – tette hozzá – de sajnos az sincs kizárva, hogy valóban meg kell vívnod majd vele.

- Hát ez remek – forgattam meg a szemeimet, majd elindultam a kijárat felé.

- Hova igyekszel?

- Kissé újonc vagyok még és nem igazán tudom, mi hol van. Gondoltam felderítem a helyet.

- Idegenvezetői segítséget elfogadsz? – kérdezte Caleb mélyen meghajolva, amit nem bírtam ki nevetés nélkül.

Végül együtt indultunk el, s a fiú megmutatta a helyet a legsötétebb szegletig. Volt minden, mi szem-szájnak ingere az emberek végső megaláztatásához és kínzásához. Útközben láttam egy nőt is, aki a nemrég elveszítette gyermeke után sírt. Akármennyire is Pokolnak hívják ezt a helyet, némi könyörület azért szorulhatott volna Masen-be…

Épp a fogadószintre indultunk, mikor óriási erejű detonáció rázta meg a helyet.

- Mi ez? Mi történt?

- Kinyitották a Magmát! – kapta fel a fejét a fiú.

- Ez az a Magma, amire én gondolok?

- A föld középpontjában tomboló folyékony tüzek vihara.

- Fogjuk rá.

- Ezt nem értem – szólt a fiú, miközben a falhoz oldalazott – az óta a nap óta nem nyitották ki, amikor elégették benne az össze Angyalt. Mi történhetett?

- Megtudták, hogy itt vagyok – pillantottam a mellkasomon díszelgő megkülönböztető jelzésre.

- Lehet de… - már nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis az irtózatos remegés abbamaradt, s vákuum ereje szippantott minket az eredeti célunkra – a fogadótérbe.

Seregnyi csuklyás alak sorakozott fel szabályos körben, s eme alakzat közepére pottyantunk mi.

- Abagail Almer! – kezdte az egyik. Szívesen kijavítottam volna a nevemet, de jobbnak láttam hallgatni.

- Állj fel, ha Seamus hozzád beszél! – kiáltott rám egy másik, s én félve ugyan, de felálltam.

- Hírt kaptunk róla, hogy a Szív Jegye megtalálta a valódi Sátán-Tündért.

- Hogy mit? – A Sátán, meg Démon még oké. De Sátán-Tündér? Nee…

- Sátán-Tündér. Az égő szívek medáljának örököse. Mivel ez az ékszer már rajtad van – mutatott rám ezúttal egy női hangú alak.

- Még nem biztos, hogy ő az, Gwen! – förmedt rá egy újabb férfi.

- Hagyjátok abba! – emelte fel a hangját az elsőként szóló – Igaza van, Gwen. Éppen azért jöttünk, hogy ellenőrizzük.

Újabb ellenőrzés? A hideg futkosott a hátamon, ahányszor csak az eddigiekre gondoltam.

- Nem tehetik! Ahhoz még túl fiatal! – pattant fel mellettem Caleb.

- Hallgass! Aki idekerült, már nem számít hány éves, de sosem túl fiatal! Gwen, Andrew, vezessétek kis barátunkat a Magmához! – adta ki az utasítást a Seamus nevezetű ember.

Na jó… az egész addigi világképem 10 perc alatt dőlt össze. A pokol, mint maga, még elment a Sátánnal és egyebekkel. De ez a még felsőbb irányítási duma, meg hogy én vagyok az a démoni szárnyas akármi… már túl sok volt!

A két megnevezett ember karon fogott, és úgy vonszoltak. Néha megbotlottam a majdnem földig érő ruhámban, ám ők ezt figyelmen kívül hagyták. Egy kissé szűk nyíláshoz vezettek, ahol elengedtek, s belöktek.

A járatot vizes fal takarta, amit én könnyedén léptem át. Amint a fal túloldalán találtam magam, a két kísérőm is elindult. Én – jobb ötletem nem lévén – elindultam a résben egyre beljebb. Már nem kicsit untam az itt egy repedés, ott egy szűk járat kompozíciót.

Szerencsére ebből a résből nem lett labirintus, csupán előre vezetett út. Egy idő után kiszélesedett a járat, s egy terjedelmes erkélyre értem. Velem szemben emberek százai, talán ezrei álltak, s mindenki engem nézett. A kiugró szikla olyan 3*4 méteres lehetett, és nem védte korlátként szolgáló derékig érő kőfal, mint a másik oldalt. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, mi vár rám.

A szemben zúgolódó tömeg elcsendesedett, ahogy Seamus felemelte a kezét, s szólni próbált.

- Abbey! – szólított meg a becenevemen – Úgy vélem tudod, mit kell tenned.

- Azt hiszem…

- Rendben. Annyit még el kell hogy mondjak, hogy ez a próba sem lesz másabb a többinél – mondta, miközben én félszegen Calebre pillantottam – Csupán beugrasz a Magmába, és majd az Angyalok eldöntik, méltó vagy-e irányítani a Poklot. Világos?

- Angyalok? – kérdeztem, mire eszembe jutottak Caleb szavai. Az óta a nap óta nem nyitották ki, amikor elégették benne az össze Angyalt…

- Ha készen állsz, ugorj. A tömeg már izgatott – adta meg a végszót Seamus, mire én bólintással feleltem.

És ott álltam egyedül, egy fortyogó lávatenger fölött körülbelül 100 méterre, velem szemben seregnyi ember, akik egytől egyik azt várják el tőlem, hogy levessem magam a Magmába. De ha nem ugrok, taszítanak… ezért hát nagy levegőt vettem, s Calebre egy utolsó búcsúpillantást vetve hátat fordítottam a tömegnek. két karomat széttárva lassan dőlni kezdtem hátrafelé. A centrifugális és gravitációs erő egyszerre ragadott magához.

Egyszerűen nyelt el a folyékony tűz. Éreztem, ahogy minden porcikámat lángnyelvek égetik, s belsőm legmélyebb része is izzik a hőtől. Ha még étem volna, ez egyet jelentett volna halállal. De mivel már nem tartoztam a dobogó szívű felszíniek soraiba, nekem csak a kín és a fájdalom maradt.

Szárnyas emberek lelkei vettek körbe. Volt köztük idős, volt köztük gyerek, szép, kevésbé szép, vékony, telt, fehérbőrű, színes bőrű, alacsony, magas, egyszóval mindenféle ember. Elképzelni sem tudtam, miért kerültek ide… odafentről.

A hőség közben egyre hatalmasabb lett, ahogy süllyedtem lefelé, a föld középpontja felé. Végül megláttam a kráter alján valami fényeset. Nem láttam, mi az, ugyanis a szemem már könnyezett a hőtől. Erőtlenül nyúltam utána, de már nem értem el. Megszűnt a külvilág, s vele együtt megszűntem én is.

Köhögve, fulladozva tértem magamhoz. Kemény, poros talajon feküdtem, akárcsak akkor, amikor megérkeztem ide. Körülöttem emberek álltak fehér ruhában, hátukon furcsa, lepelszerű valamikkel. Kis időbe telt, míg rájöttem, angyalok állnak körbe.

Lassan, óvakodva ültem fel, a mögöttem lévő kislány támasztotta a hátam.

- Mi történt? – nyögtem, de csak mély hallgatást kaptam válaszként.

- Mi történt? – kiáltottam újra – valaki szóljon már valamit!

- Felszabadítottad az Angyalokat – hallottam egy gyermeki hangot magam mögött.

- Tényleg? – néztem körbe ragyogó szemekkel.

- És megkaptad a Tűz Rózsáját – válaszolt ugyanaz a kislány.

- Az micsoda? – fordultam felé barátságosan.

- Tudod, nekünk, angyaloknak itt, a Pokolba is van egy kertünk. Egy rész a Magmából. Ott terem egy titokzatos rózsa, a világ leggyönyörűbb növénye. De sajnos nagyon ritka. Ezer év alatt csupán 10 szál nyílik ki. De ezeket összegyűjtjük, és Tiarát formázunk belőlük, noha nem marad meg ilyen szépnek. Te viszont felhoztad a Tűzkövet, mellyel igazi korona lett belőle – ért a mese végére, és a fejemre tette a csillogó, fekete és tűzpiros színekben pompázó diadémot.

- Ezt miért én kapom? – néztem rá hálásan.

- Mert megérdemled, úrnő – tűnt ki az angyalok közül fekete ruházatával Caesar elveszett fia.

- Caleb? – pattantam fel és rohantam oda a fiúhoz, teljesen elfeledkezve magamról- úgy örülök, hogy látlak.

- Szintúgy – ölelt át.

- De m ez a ruha rajtam – néztem végig a tagjaimon. Hosszúra szabott, drága selymű fekete anyag volt, vérvörös beütéssel és szürke csillámokkal.

- Ilyen ruha dukál a Sátán-Tündérnek, a Pokol Úrnőjének!

- Úgy érted…

- Igen – hallgattatott el – Sikerült!

- És Masen? Ő hol van?

- Őt a csuklyás alakok elintézték. És boldogan bízták a Pokol irányítását egy olyan emberre, aki zokszó nélkül áldozná fel magát népéért, és egy kőért az Angyaloknak.

- Eltúlzod!

- Én nem! – ingatta meg a fejét, majd államat maga felé fordítva megcsókolt.

- Akkor minden olyan, mint régen volt?

- Nem. Jobb, mint volt!

Karomat széttárva és óriási lángcsóvákat előidézve köszöntettem a Pokol lakóit, és kezdtem el uralkodásomat a Tűz Birodalmában.