Ismeritek azt az érzést, amikor egy hosszú, féltve őrzött titkotokra fény derül? Amikor egyetlen kiejtett szó miatt hirtelen mindenkit érdekelsz? Amikor nem is önszántadból tudódik ki? Amikor csak tehetetlenül nézed, ahogy minden két évnyi óvatosságod percek alatt lavina módjára omlik össze?
Én sem ismertem. Egészen tegnapig.
Eleinte egy-egy kérdést kaptam a blogomra vonatkozóan, s mivel elegem volt a nyomasztó titkolózásból, nem tagadtam. De a blog címét eszem ágában sem volt elárulni - egyenlőre. A tartalma nem volt különösen nagy rejtély. Ők kérdeztek róla, én válaszoltam. Akár bizalmasabb dolgokat is. Hisz érdekelte őket. Nem tudtam, milyen szándékkal, de őszintén érdekelte őket a történetem, akárcsak a blog neve.
Mivel immár két oldal mozog a kezeim alatt, azt hittem, ha ezt a címet adom meg - a kezdetlegessége miatt - hamar leszállnak a témáról, s elfelejtik mindezt. Hihetetlenül naiv voltam. Hisz a történetről kérdeztek, s én arról válaszoltam. A szerepekről, rokonokról, a cselekményről. Mégis hogy intézhettem volna el mindezt egy apró blogkezdeménnyel?
Majd utolsó órán eljött az a pillanat, hogy hajlandó lettem volna egy blogomat megadni nekik - mindenkinek. EGYET. Ezt. Ám barátnőm sikeresen félreértelmezte a dolgokat. Elsődleges bétám, legfőbb bizalmasom, legjobb barátnőm és nem mellesleg Charlotte így az egész nyelvi csoport füle hallatára adta meg a Valóra Vált Álmok blogspotját az érdeklődőknek. S velük együtt mind a fennmaradó 10 embernek. Persze így mindent összevetve majd' az egész osztály kedvére olvashatja a történetemet, az osztályfőnöktől nem különben.
Ezek után nem is volt meglepő, hogy csak a tegnapi napon hirtelen a négyszeresére nőtt az átlagos napi megjelenítések száma...
És most jön a poén: eddig csupa pozitív visszajelzést kaptam. A legmeglepőbb fordulat az egész két napban. Azoktól is, akiktől nem reméltem. Vagy akiktől épp az ellenkezőjét vártam. Az biztos, hogy óriási löketet kaptam mindehhez. Életem legnagyobb ijedelméből a legkellemesebb csalódás bontakozott ki. Bár minden ilyen csodálatosan végződne az életben...
Ha ez egy álom, nem akarok felébredni...
Szia én tavaly voltam vele ugyan így . Csak nálam nem hiba csúszott a gépezetbe hanem én rontottam el . Egy jó tanács infóórán ne nézegesd a saját blogjaidat !Semmi jó nem sülhet ki belőle .Te még jól jártál én nem sajnos :( Most már ott tartok hogy az egész osztályom haverjaim bele akarnak szólni az ÉN fantáziám alkotta világomba . Így én azt mondom légy büszke arra amit írsz !Sok puszi és ölelés Lorelay Even
VálaszTörlésSzia! Nos, érdekes érzés, hogy még egy ilyen helyzetben is akad sortársam.
TörlésHa hiszed, ha nem, én megúsztam az infón blogolást... Nem is tudom, melyik díj volt, de a suliból tettem közzé, és a legjobb barátnőmön kívül fel sem tűnt senkinek. (Noha ez sokban köszönhető a gépek elrendezésének)
Valamennyire megértem őket,mert képzeld csak el a helyzetet fordítva, főleg ha előtte még csak sejtésed sem volt róla. Szerintem természetes, hisz számukra ez nem mindennapi, és a részeseivé akarnak válni. De ez kicsit sem jelenti azt, hogy az ő pártjukon állnék!
Meg hát én is kapok belőle... Mint ezelőtt is. Akik tudnak róla, mind mind benn akarnak lenni. De engem nem zavar. Inkább megmosolyogtat. Mert nem tart semmiből egy kész személyiségű és nevű(!) karaktert beleírni akár csak néhány fejezet erejéig :)
Köszönöm a jó tanácsot! :D ^^
Puszi: Vadóckaa